Az alábbi előadás nem a Habsburg és a Romanov felvilágosult abszolutizmussal foglalkozik, hanem olyan fogalmi és historiográfiai problémákkal, amelyek mindkettő kapcsán felmerülnek.
Az abszolutizmus és a felvilágosult abszolutizmus fogalma a történettudományban több mint 150 év óta szolgál színvonalas vagy kevésbé színvonalas intellektuális játék tárgyául, s az is marad. Intellektuális játék tárgya. Definíciószerűen nem válaszolható meg: mi az abszolutizmus, mi a felvilágosult abszolutizmus? Éppúgy nem, mint ahogy az sem: mi a felvilágosodás? De nemcsak definiálni nem lehet ezeket a fogalmakat, hanem autentikus értelmezésük is lehetetlen. F. Hartung a felvilágosult abszolutizmusról szóló tanulmánya elején Szent Ágostont idézte: „Si nemo ex me quareat, scio; si quarenti explicare velim, nescio” (Hartung, 1955). A bölcs közhely intő igazsága ellenére a korszak kutatói több mint másfél évszázada rendületlenül kísérleteznek azzal, hogy megválaszolják a megválaszolhatatlan kérdéseket.

A Habsburg-Monarchia – akárcsak a többi állam – két konstans nemzetközi érdekkel rendelkezett. Egyrészt fenn kívánt maradni, másrészt pedig hatalmát kívánta növelni. Függően attól, hogy éppen létét fenyegette-e veszély, vagy hatalomnövekedésében bízhatott-e, választotta meg aktuális szövetségesét. S mivel geopolitikai helyzete olyan volt, amilyen, mindig adódott veszélyforrás, de szövetséges is.
Ami talán túlmutatott ezeken a némileg közhelyes állításokon, az – megítélésem szerint – a Monarchia XIX. századi életképessége. Pontosabban szólva az, hogy kritikusai, belső ellenfelei sokkal inkább látták korhadó, szétesett képződménynek, mintsem azt a tények alátámasztanák. A Habsburg-birodalom – szemben a sorra-rendre elhangzó egykorú s a történetírásban is visszatérő megítélésével – a XIX. század egyik legéletképesebb intézményének bizonyult.