A kutatócsoport az alább részletezett könyvekben elért eredményeivel, kifejtett új koncepcióival érte el a kutatás kezdő évének legjelentősebb – nemzetközi mércével is számottevő – historiográfiai sikereit.

A sokéves kutatás eredményeként született könyv az orosz történelemben rendkívül fontos, de a magyar olvasóközönség számára gyakorlatilag ismeretlen eseményekkel foglalkozik. Kultúrtörténeti megközelítésben mutatja be a XVII. század közepén az orosz ortodox egyházban lezajlott vallási harcokat, valamint ezen harcok helyét abban a folyamatban, amely elvezetett a Moszkvai Oroszország átalakulásához és a Pétervári Oroszország létrejöttéhez.

            A könyv röviden rekonstruálja az egyházszakadás eseménytörténetét, felvázol néhány fontosabb, az eseménytörténettel kapcsolatos, máig vitatott kérdést. Az események értelmezésekor a könyv bemutatja azt, ahogy a XVII. századi emberek akaratától és törekvéseitől függetlenül a múlt feltámasztásáért vívott harc fokozatosan a múltbeli struktúrák rombolásává alakult át. Mindeközben nyilvánvalóvá váltak a hagyományos vallási-kulturális struktúrák válságának tünetei. A világvége-várással kapcsolatos hagyományos elképzelések átalakulása, a világi és egyházi hatalom közötti erőviszonyok eltolódása a világi hatalom javára, a világi tudás, a tudomány fontosságának a tudatosítása, valamint a moszkvai hagyományokat átformáló dél-nyugat-orosz kulturális hatás befogadása.

Ez esetben nem a történészek által a történelmi valóságra utólag ráerőltetett, hanem a belső, az adott struktúra szilárdságát biztosító összefüggések és törvényszerűségek keresése került az előtérbe. Ez különösen fontos az olyan középkori típusú közösségek kutatásakor, amelyek a társadalmi és politikai gyakorlatban nem a jövőre összpontosítottak, hanem a múltra, vagyis nem az újításra, hanem valamiféle ideális, megbonthatatlan rend feltámasztására, megőrzésére törekedtek. A cél az, hogy jobban megértse a történelmi folyamat belső logikáját, hogy kimutassa a valódi okokat és a történelmi fejlődés irányát, az adott kultúra statikus és dinamikus elemeinek működését.

A kutatás a szoros értelemben vett szakmai kérdéseken túlmutató jelentősége abban áll, hogy miközben segít jobban megérteni Oroszország europaizálásához vezető konkrét történelmi folyamatokat, általánosabb, most is időszerű következtetésekre ad lehetőséget: segít megérteni az „orosz reformkorszakok” közös vonásait, feltárni az orosz vallásosság, az Oroszországban történelmileg kialakult viselkedésminták és gondolkodásmódok lényeges és sok esetben máig ható vonásait, másként szólva támpontokat nyújt az ú.n. „orosz ortodox civilizáció” megértéséhez.

  

A szovjet történetírás a marxizmus „feudalizmus”-fogalmával operált, amit társadalmi formációként értelmezett, és a világ majd minden országára kiterjesztett. Az orosz történeti fejlődést az egységes és egyetemes történelmi folyamat részének, sok vonatkozásban tipikusnak, vagy követendő „mintának” tekintette. A posztszovjet történésznemzedék számos képviselője azonban szakított ezzel a szemléletmóddal, és a nemzeti múlt jellemző ismérvének inkább a „sajátszerűséget” tartja. A közép- és kora újkori orosz történelem társadalmi és politikai intézményeit, ideológiai rendszereit vizsgálva a mű választ keres arra a kérdésre, hogy mi is az „orosz” fejlődés különössége?

 A feudalizmus nagy szerepet játszott a nyugat-európai alkotmányosság kialakulásában, ami a hűbériség és a vazallitás kombinációján nyugodott, és decentralizált struktúrájú politikai-kormányzati, illetve társadalmi berendezkedést eredményezett. Az egyik legjelentősebb elv, amit a hűbériség Nyugaton a későbbi korokra hagyományozott az volt, hogy a kormányzat akkor legitim, ha bírja a kormányzottak jóváhagyását. Oroszországban a „szabad szolgálat”, majd a hosszú mongol hódoltság alatt dominánssá vált „szolgaság” miatt nem jött létre nyugat-európai értelemben vett feudalizmus. A hűbériség, a rendiség, és a jogtudomány hiánya miatt nem tudott gyökeret ereszteni az eszme, hogy az uralkodó és alattvalói közt egyfajta „szerződés” létezik, ami a két felet kölcsönösen kötelezi. A cár alattvalói egyoldalú és feltétlen hűséggel tartoztak a trónnak. Az eltérő intellektuális közegből fakadóan Oroszországban hiányzott a katolikus kultúrkörben megfogalmazott gondolat, hogy az uralkodás olyan hivatal, amely a „közjót” hivatott szolgálni. (Ezzel szemben Nyugaton a 12. században ez már közhelynek számított a jogászok körében.) Az európai politikai kultúra abból a premisszából fejlődött ki, hogy az uralkodó nem idegenítheti el a királyság jogait, mert azok függetlenek az uralkodó személyétől és akaratától. Az eszme, hogy létezik egy kormányzatok és uralkodók felett álló közhatalom (az államé) csak I. Péter idején a XVIII. század elején jelent meg Oroszországban, de korlátozott és erősen torzult formában. A moszkvai ideológia a nyugati hatások beszüremkedéséig nem tudta elválasztani egymástól az uralkodó „politikai testét” annak „természetes testétől”. Emiatt a XVIII. század előtti moszkvai ideológia középpontjában az uralkodó isteni inspirációja és a cár morális személyisége állt, melynek mércéje az ortodox valláserkölcs volt.