Az újkori orosz történelem forrásai. XVIII. század című, történelem és szláv, orosz filológia szakos hallgatóknak szánt szöveggyűjtenény az ELTE Ruszisztikai Központja által útjára indított forráskiadás-sorozat (főszerkesztő Szvák Gyula) második kötete. A XVIII. századot felölelő válogatásba főként olyan művek és dokumentumok kerültek, amelyek magyarul még nem jelentek meg vagy hozzáférhetetlenek. Az adott korszak történeti és kulturális kontextusának megismerését lábjegyzetek és kommentárok segítik.

                                                         A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA

„A mai Oroszország, vagyis az európai Oroszország, a diplomácia, a politika, a hadügyek, a kereskedelem Oroszországa, a manufakturális, az iskolákat alapító, az irodalmi Oroszország - Nagy Péter műve. A polgári életnek bármely, itt felsorolt szféráját tekintjük is át, bármely intézményről beszélünk is, bizonyos, hogy minden ilyen vizsgálat Nagy Péterig vezet vissza, akinek kezében csomóvá állnak össze a hozzánk vezető szálak végei.”1 A XIX. században élt orosz történész szavai jól illusztrálják azt az általános meggyőződést, hogy I. Péter uralkodásával, a cár által végrehajtott reformokkal új szakasz kezdődött az orosz történelemben. Ez a közhelyszerűnek tűnő megállapítás azonban bizonyos tekintetben magyarázatra szorul. A legfontosabb az, hogy Péter uralkodása semmiképpen nem jelenti a „középkor” végét és az „újkori” szakasz kezdetét. Az utóbbi évtizedekben újra megerősödött az orosz fejlődés lényegi sajátosságait előtérbe helyező megközelítés, amely módszertanilag azt is implikálja, hogy Oroszországra nem, vagy csak komoly megszorításokkal alkalmazhatók bizonyos, a nyugat-európai fejlődés tanulmányozása során megalkotott fogalmak, kategóriák, amelyeket korábban előszeretettel használt a szovjet történetírás. Ilyenek például a „feudalizmus”, „rendiség”, „rendi-képviseleti monarchia”, „reneszánsz” kifejezések, de magát a középkor fogalmát is ezek közé sorolhatjuk. Nem részletezve ezt a problémát, megjegyezzük, hogy már azért is csak idézőjelben beszélhetünk „orosz középkorról”, mert míg a reneszánsz idején Nyugaton megalkotott középkor fogalma kimondottan az antikvitás és a reneszánsz között eltelt korszakot jelölte, jelöli, addig az orosz történelem kapcsán sem antikvitásról, sem pedig reneszánszról nem beszélhetünk. Ezzel kapcsolatosak a „kronológiai” problémák is, hiszen olyan hagyományos „határdátumok”, mint „az utolsó nyugatrómai császár” letétele (476), Amerika felfedezése (1492) vagy a reformáció kezdete (1517) nem értelmezhetők az orosz történelem kontextusában, hacsak nem úgy, hogy éppen a Kr. u. 1492-ben (a világ teremtésétől számított 7000. évre) várták a korabeli oroszok a világvégét és az utolsó ítéletet.
Az orosz gondolkodásban és historiográfiában már a XVIII. sz. első negyedében kialakult az az elképzelés, mely szerint I. Péter gyökeres fordulatot hozott Oroszország fejlődésébe, mintegy újjáalkotta azt. A kortársak és a közvetlen utódok képzeletét megragadták a „nagy és megszámlálhatatlan”, az élet minden területére kiterjedt reformok, ezért a „régi” és az „új”, Péter által „megalkotott” Oroszországot olyan, néha szinte már mitológiai mélységű ellentétpárok segítségével próbálták értelmezni, mint káosz és rendezettség, sötétség és fény, műveletlenség és tudás, barbárság és civilizálódás, elmaradottság és felemelkedés és még sorolhatnánk. Péter cár és művének mitizálásából olyan, Oroszországban is jól ismert és nagy tekintélynek örvendő európai gondolkodók is kivették részüket, mint Fontenelle, Montesquieu, Voltaire vagy Rousseau. I. Pétert dicsőítő, de sokszor kritikai ítéleteik, véleményeik amellett, hogy erősítették, tovább építették a „cárdemiurgoszról” szóló mítoszt, a későbbiekben ösztönözték a reformok bizonyosfajta átértékelését Oroszországban, amely a XVIII. század utolsó harmadában kezdődött el, és a XIX. század elején nyerte el koncepcionális megfogalmazását N. M. Karamzin A régi és új Oroszországról című traktátusában (amelyből jelen kötet több részletet közöl).
Karamzin kijelölte azokat a kutatási irányokat, amelyeket követve későbbi korok történészei mára meggyőzően kimutatták, hogy I. Péter egyáltalán nem utasította el olyan élesen a „régi” Oroszországot, reformjai komoly előzményekre támaszkodhattak, sőt maga a Nyugathoz való közeledés is már legalább az első Romanovok idején kezdetét vette. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük is a XVII. századi előzményeket, valamint azt, hogy a péteri reformok után is megmaradtak, sőt megszilárdultak nagyon fontos régi struktúrák (autokrácia, jobbágyrendszer), úgy véljük, igenis joggal beszélhetünk „radikális reformról”, péteri „forradalomról”, amely ha nem is állítja szembe, de egyértelműen elválasztja a „régi”, moszkvai és az „új”, pétervári Oroszországot. A „forradalom” lényege a követendő minták határozott és tudatos cseréjében állt. A Bizánci Nemzetközösség részeként megjelenő, a bizánci politikai és vallási-kulturális modelleket évszázadokon keresztül szem előtt tartó óorosz állam a megváltozott körülmények nyomása alatt új tájékozódási pontok után nézett. A bizánci minták átültetését felváltotta az európaizáció, a nyugat-európai katonai, ipari, intézményi és kulturális tapasztalatok gyors átvétele. Péter a különböző reformok előkészítésekor szisztematikusan tanulmányozta a nyugati országokban már létező intézményeket, amelyeket később modellként használt fel törvényalkotói tevékenysége során. Ennek eredményeképpen következett be a hagyományos politikai rendszer teljes mértékű, radikális átalakítása, a közigazgatás új formáinak és mechanizmusainak a bevezetése, a kulturális élet új infrastruktúrájának létrehozása, így jött létre a polgári élet és a szociokulturális érintkezés új rendje.
Halála előtt I. Péternek nem maradt ideje, hogy megnevezze az utódját, és mivel nem volt egyenes ági férfi örököse, az ország belpolitikai helyzete destabilizálódott. A trón különböző udvari klikkek és gárdaezredek játékszerévé vált, ezért az I. Péter halálától II. Katalin trónra lépéséig eltelt időszakot a történészek a „palotaforradalmak korának” nevezik. 1725 és 1762 között Szentpétervárott hat olyan uralkodó váltotta egymást, aki bonyolult udvari intrikák vagy katonai puccs eredményeképpen került hatalomra. I. Péter reformjai alapvetően meghatározták Oroszország egész további fejlődését: utódai kisebb-nagyobb visszalépésekkel, több-kevesebb hozzáértéssel és sikerrel folytatták az egyre növekvő birodalom átalakítását. Az első orosz császárnak a figyelem és a viták középpontjába került alakja rendszerint elfedi azt a tényt, hogy például II. Katalin uralkodása alatt a törvényhozói tevékenység még jelentősebben felgyorsult. Oroszországban a XVIII. századot a reformok századának nevezhetjük; ezek a reformok pedig az európaizáció szinonímáivá váltak. A Nyugat-Európától való különbözőség még mindig oly mértékű volt, hogy a felzárkózás mindegyre újabb és újabb változásokat követelt: ennek következtében a Péter által elkezdett reformok sora változó intenzitással egészen II. Katalin haláláig, vagyis a XVIII. század végéig folytatódott, amikor is a folyamat fordulóponthoz ért. A külügyek tekintetében a császárnő megvalósította Péter elképzelését, amennyiben az országot a nemzetközi politika teljes jogú tagjává tette, a központi és helyi közigazgatás tökéletesítése, a gazdasági és szociális reformok bevezetése azonban olyan határvonalhoz érkezett, amelyen lehetetlen volt túllépni két kulcsfontosságú probléma, az autokrácia és - különösen - a jobbágykérdés megoldása nélkül.
1789-ben Franciaországban kitört a forradalom, és az események hatása természetesen az Orosz Birodalmat sem kerülte el. I. Pál (1796-1801) elsőként tett kísérletet Oroszország Nyugattól való teljes izolálására. Megtiltotta a francia ruha- és táncdivat követését, de még néhány szót is, úgymint „klub”, „képviselő”, „jakobinus” stb., melyek a franciaországi eseményekre emlékeztettek. A totális hatalom kiépítésére törekvő, a „felforgató eszmék” potenciális hordozójának tartott nemesség jogainak korlátozásától sem tartózkodó uralkodót azonban az öszszeesküvők megölték. Az Oroszország előtt álló feladatok megoldása az új cárra hárult.
Ezeket a bonyolult folyamatokat igyekszik bemutatni ez a szöveggyűjtemény. Összeállítása közben nagyban támaszkodtunk az ötven éve megjelent Olvasókönyv a Szovjetunió története tanulmányozásához című válogatás I. kötetére (Bp., 1956). Az akkor magyar nyelven megjelent és ma is alapvető fontosságú forrásokat nem fordítottuk újra, de minden esetben összevetettük az orosz eredetivel, és igyekeztük kijavítani a fordítási és nyomtatási hibákat, pontatlanságokat. Az átvett szövegeket néhol kiegészítettük új, az Olvasókönyvben nem közölt részekkel, amelyeket Erdős Anna fordított. És természetesen a szöveggyűjtemény tartalmaz az Olvasókönyvben nem szereplő dokumentumokat is, amelyek tanulmányozása véleményünk szerint elősegíti a korszerűbb történelmi szemléletnek és a mai oktatási követelményeknek megfelelő tudás megszerzését. A terjedelmi korlátok csak rendkívül szűkös jegyzetapparátus alkalmazását tették lehetővé, ez a hiányosság azonban a szemináriumi munka vagy a szakirodalom olvasása segítségével minden komolyabb nehézség nélkül pótolható.
                                                                                                                                                        Filippov Szergej