Sz. Bíró Zoltánnak elemző értekezése jelent meg a "Nemzet és biztonság" 2008./2. számában, amelyet itt is hozzáférhetővé teszünk. Sz. Bíró Zoltán
A Déli áramlat és a Nabucco: előnyök és kockázatok
Miután Ausztria, Olaszország, Görögország, Bulgária és Szerbia is elköteleződött a Déli áramlat mellett 2008. február 28-án Magyarország is csatlakozott a gázvezeték megépítéséhez. Felelősen a magyar kormány aligha dönthetett másként. Magyarországon ugyanis az elsődleges energiafelhasználás 45 százalékban földgáz-alapú. Hasonlóan magas aránya a földgáz felhasználásának Európában rajtunk kívül csupán két országnak van: Hollandiának és Oroszországnak. Csakhogy az említett országok földgázexportőrök, míg hazánk szükségleteinek 85 százalékát külföldről, mégpedig Oroszországból, s ráadásul egyetlen vezetéken keresztül szerzi be. E három körülmény együttes megléte – amely egyetlen más európai államra sem jellemző – teszi hazánkat különösen kiszolgáltatottá gázügyben. Ugyanakkor épp ez tesz legitimmé a kormányzat minden olyan törekvését, amely a jelenlegi kiszolgáltatott helyzeten próbál változtatni, s élni kíván mind a szállítási útvonalak, mind a beszerzési források diverzifikálásának lehetőségével.
A Déli áramlat szerződés aláírásának kritikusai elfeledkeznek arról, hogy Magyarország – éppen a fentiek miatt – nem válogathat. Elementáris érdekei fűződnek minden olyan „gázprojekt” megvalósulásához, amely kiszolgáltatott helyzetét képes mérsékelni. Az, hogy nem válogathat, egyben azt is jelenti: nem köteleződhet el egyoldalúan egyik terv – legyen az a Nabucco, avagy a Déli Áramlat – mellett sem. Már csak azért sem, mert mindkét projektnek vannak sebezhető – kockázatokat rejtő – pontjai. Ilyen helyzetben a felelős magatartás csakis egy lehet: mindkét terv megvalósítását segíteni.
A Déli Áramlat-projekt története
Noha nem Ausztria a „Déli áramlat” végpontja, e nagyszabású projekt nyilvános története mégiscsak velük kezdődött, mégpedig 2007. május 25-én. Ekkor látogatott el Vlagyimír Putyin Bécsbe és írták alá – többek között – azt a szerződést, amely rögzíti a Gazprom részvételét a Baumgarten melletti ún. „Közép-Európai Gázközpont” működtetésében. A központ a megállapodás megkötéséig az OMV leányvállalatának, az OMV Gas International-nak a 100%-os tulajdonában volt. E szerződéssel a Gazprom a baumgarteni gázelosztó-központban, illetve az ahhoz kapcsolódó „gáztőzsdében” (Central Europe Gas Hub - CEGH) nyert 50%-os részesedést. Az ügylet végső keretei 2008 januárjára körvonalazódtak és a szerbiai megállapodások megkötésével párhuzamosan történt bejelentésük. A baumgarteni gázelosztó-központ jelentőségét mutatja, hogy ezen keresztül évente mintegy 80-100 milliárd köbméter gáz jut el a nyugat-európai fogyasztókhoz, vagyis durván a mai EU-ba irányuló orosz gázszállítások (150 milliárd köbméter/év) több mint fele. A CEGH és az ahhoz kapcsolódó „gáztőzsde” a rövid teljesítési határidejű gázszállítások börzéje, az európai piacon – szemben az amerikai gázpiaccal – viszonylag új fejleménynek számít. Baumgarten fontos – fizikai és pénzügyi – elosztó szerepe nyilvánvaló módon Moszkva számára a felette való – akár csak részleges – rendelkezés megszerzését a „Déli áramlat”-projekt egyik kulcselemévé tették.
2007. június 23-án írta alá az olasz ENI és a „Gazprom export” első embere – Paolo Scaroni, illetve Alekszandr Medvegyev – a „Déli áramlat” megvalósításával kapcsolatos első megállapodást. Ez a dokumentum a terv technikai és gazdasági megvalósíthatóságának elemzését, illetve a projekt kivitelezésével összefüggő politikai és jogi keretek előzetes áttekintését „rendelte meg”. A majdani gázvezeték alapparaméterei már ekkor nyilvánossá váltak: a vezeték hossza 3300 km, ebből tengerfenéken fut 900 km, 2000 méteres mélységben; az átadás várható időpontja 2013., a vezeték végső kapacitása, amit 2020-ban ér majd el, 30 milliárd köbméter/év. Ugyanakkor a költségekkel kapcsolatos első nyilvános információk meglehetősen kuszák: éppúgy találkozni 10, mint 14 milliárd dollárra becsült költséggel. Két nappal az aláírás után (2007. június 25.) a megállapodást nyilvánosan üdvözli az Európai Bizottság energiapolitikáért felelős tagja, Andris Piebalgs is. Az Eni–Gazprom megállapodás többek között azért sem okozhatott különösebb meglepetést, mert e két cég szoros együttműködésével épült meg az Oroszországot Törökországgal a Fekete-tenger alatt összekötő ún. „Kék áramlat”. Felettébb beszédes, hogy a gázvezeték 2003-as törökországi átadásán a török miniszterelnök mellett nemcsak Putyin orosz elnök, de Silvio Berlusconi, olasz kormányfő is jelen volt.
2007. november 22-én újabb megállapodást ír alá Moszkvában az ENI és ezúttal már a Gazprom első embere. Az ekkor aláírt megállapodás immár kötelező érvényű és létrehozza a „Déli áramlat”-projekt operátorcégét, amelyik megépíti, majd pedig üzemelteti a „Déli áramlatot”. A megállapodás aláírásakor Romano Prodi olasz kormányfő is Moszkvában van és tárgyal Putyinnal. Mindez jól mutatja az olasz politikai osztály széleskörű egyetértését a gázvezeték megépítésével, illetve az abban való olasz részvétellel kapcsolatban.
A projekthez az osztrákokon és az olaszokon kívül még egy EU-tagállam kormánya csatlakozik meglehetősen korán, mégpedig a görög. 2007. június 26-án Putyin, orosz elnök Isztanbulban, a fekete-tengeri országok vezetőinek csúcstalálkozóján tárgyal a görög kormányfővel, Konsztantinosz Karamanlisszal és bejelentik, hogy Görögország is csatlakozik a „Déli áramlat”-hoz. Mindazonáltal máig nem teljesen világos, hogy Athén e történetben milyen szerepet is tölt majd be. Vagyis Görögország „csak” tartalékpálya arra az estre, ha valamilyen nehézség merülne föl a „Déli áramlat” északi nyomvonala körül, avagy a „Déli áramlat”-nak mindenképpen lesz egy déli leágazása, amely Görögországon át és az Adriai-tenger fenekén keresztül érné el az olasz csizma sarkát. Ezt nehéz lenne egyelőre a nyilvános információkból egyértelműen kiolvasni. Mindenesetre a Görögországot Olaszországgal összekötő vezetékterv egy olyan régi álom, amelynek neve is van, úgy hívják: Posszeidon.
A „Déli áramlat”-történet következő állomása Bulgária. 2008. január 17-18-án Putyin ellátogat Szófiába, ahol hosszú alkudozás után írják csak alá a „Déli áramlat” Bulgárián áthaladó szakaszára vonatkozó megállapodást. Sajtóhírek szerint a felek végül a vezeték bulgáriai szakaszának 50-50%-os tulajdoni megosztásában egyeztek meg. Szófia alkupozícióit nyilvánvalóan erősítette az a körülmény is, hogy Moszkva messzemenően érdekelt – a gázüzlettel párhuzamosan tárgyalt – Burgas-Alexanrupoli közti kőolaj-vezeték fektetésének megvalósulásában is, amely egyrészt lehetőséget ad a törökök ellenőrizte két szoros – a Boszporusz és a Dardanellák – kikerülésére, másrészt pedig korlátozni tudja a 2005-ben megnyitott és a kaszpikumi olajat nemzetközi piacokra eljuttató Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezeték hatékonyságát.
2008. január 23-án a szerb kormány is jóváhagyja az Oroszországgal kötendő államközi szerződés szövegtervezetét. A megállapodás-csomag aláírására a szerb állam- és kormányfő, valamint Putyin jelenlétében 2008. január 25-én Moszkvában került sor. A csomag része a szerb gázkombinát, a „Srbijagas” és a „Gazprom” leányvállalata, a „Gazprom export” közt kötendő megállapodás, amely a „Déli áramlat” szerbiai megépítésére, továbbá a román határ közelében lévő banatszki dvor-i földalatti gáztároló kapacitásának jelentős bővítése (800 millió köbméterről 3 millió köbméteresre) vonatkozik. Ugyancsak a csomag eleme a „Gazprom nyefty” és a szerb kormány közti megállapodás a szerb olajvállalat, a NIS (Naftne Industrije Srbije) 51%-os részvénycsomagjának eladásáról 500 millió (más források szerint 400 millió) euróért és további 500 millió euró értékű befektetésekért. Megállapodnak arra vonatkozóan is, hogy Szerbiában fölépítik a délkelet-európai térség legnagyobb teljesítményű földgáz-tüzelésű villamos-erőművét. Az erőmű teljesítménye akkora lesz, hogy Belgrád jelentős mennyiségű villamos energiát tud majd exportálni Görögországnak és Törökországnak.
A „Déli áramlat” vezeték szerbiai szakasza megépítésének és tulajdonlásának feltételrendszere nem teljesen világos. Ami a nyilvánosság elé került információkból kiolvasható az az, hogy a megépülő vezetéken Szerbián át évente minimum 10 milliárd köbméter gáznak kell áthaladnia (Szerbia éves földgáz-szükséglete 2,5 milliárd köbméter). Az ügylet nyomán a szerb kormány évi 100-150 millió euró tranzitdíjra számít. E nem jelentéktelen tételek ellenére április elején nehézségek merültek fel a szerződés kormányzat általi megerősítését illetően. A megállapodást januárban még támogató kormányzati tényezők egy része – mindenekelőtt a Tadics-féle párt által delegált kormánytagok – utóbb indokoltnak találnák a szerződés bizonyos pontjainak újratárgyalását.
A projektnek várhatóan nemcsak ilyen, de másfajta természetű nehézségekkel is szembe kell majd néznie. (A szerb felülvizsgálati kezdeményezéssel csaknem egy időben problémák merültek fel az osztrákokkal megkötött megállapodás tekintetében is!) A teljes képhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy a Déli Áramlat nem egy vonatkozásban még komoly kihívásokkal és megoldatlan problémákkal találhatja szembe magát. Ilyen nehézségnek tekinthető, hogy a tervezett vezeték 900 kilométer hosszú és 2000 méter mélyen lévő tenger alatti szakaszának a megépítése rendkívül bonyolult műszaki feladat. Ilyen mélyen és ilyen hosszan még soha nem fektettek sehol vezetéket. Biztató ugyanakkor, hogy ezt a munkát ugyanaz az olasz Eni végzi majd, amely – német és japán technológia bevonásával – évekkel korábban már sikeresen fektetett le közel 400 kilométernyi gázvezetéket hasonló körülmények között a „Kék áramlat” Fekete-tenger alatti szakaszának megépítésekor. Ennek ellenére nem lesz egyszerű ilyen mélyen és ilyen hosszú vezetékszakaszt kifogástalan minőségben megépíteni és megbízhatóan üzemeltetni.
A fentieken túl problémák adódhatnak abból is, hogy a tengeralatti fektetéseket megelőzően Moszkvának egyeztetnie kell Ukrajnával, sőt esetleg még Romániával és Törökországgal is a tengerfenék használatát illetően. És miután a projektből kimaradt, ellenérdekű szereplőkről van szó, az orosz fél könnyen kényszerülhet elhúzódó tárgyalásokra, hosszú és nehéz alkura.
Ugyancsak kockázati tényező, hogy Oroszország gázkitermelése immár évek óta stagnál. Nem teljesen világos, hogy az új, egyre nehezebb természeti és éghajlati körülmények közt található oroszországi lelőhelyek megnyitása és kitermelésbe állítása mikor történik majd meg. Moszkva ebben a helyzetben nyilván megpróbál időt nyerni és – többek között – ehhez van szüksége arra, hogy a „közép-ázsiai zsákból” még jó néhány évig csak észak fele – vagyis kizárólag saját magán keresztül – juthasson a nemzetközi piacokra a Kazahsztánban, Üzbegisztánban és Türkmenisztánban kitermelt földgázt. Ezen a helyzeten lehet sopánkodni, ámbár nem különösebben érdemes. Már csak azért sem, mert ezen a helyzeten Magyarország biztosan nem tud változtatni, sőt – minden jel szerint – a térségbeli rendkívül erős orosz jelenlét miatt nálunk sokkal erősebb nemzetközi tényezők se nagyon. Röviden: Oroszországnak kell a közép-ázsiai gáz, és ebből aligha fog engedni. A Nyugat pedig egyelőre – és ez akár egy-másfél évtizedig is eltarthat – nincs abban a helyzetben, hogy ezen érdemben változtatni tudjon. Lehet ugyan ezzel próbálkozni, ám a próbálkozás ilyen nyilvánvalóan előnytelen versenyfeltételek mellett nem kifejezetten bölcs dolog…
A Nabucco-projekt története
Az Oroszországot elkerülő, s elsősorban a Kapszi-térség országainak gázkészleteire számító Nabucco gázvezeték története 2002 februárjában, szintén Ausztriában kezdődött. Ekkor került sor a projekttel kapcsolatos első tárgyalásokra az osztrák OMV Gas és a török BOTAŞ között. A két vállalat – amely ugyanezen év májusában együttműködési memorandumot írt alá – a Nabuccóról folyó tárgyalásokra meghívta a bolgár Bulgargaz-t, a magyar Mol-t, és a román Transgaz-t is. E cégek hivatalosan 2002 júniusában, Isztambulban csatlakoztak a projekthez. Az öt résztvevő 2002 októberében írta alá a gázvezeték megépítésének megvalósíthatósági tanulmányára vonatkozó együttműködési megállapodását.
Bár napjainkban a gázvezetékbe táplált gáz kapcsán elsősorban az azeri gázforrásokat emlegetik, ám a Nabucco-projekt kezdeményezői eredetileg azzal számoltak, hogy a vezetékbe a Kaszpi-térség posztszovjet köztársaságaiból – Azerbajdzsánból, Türkmenisztánból, Üzbegisztánból, Kazahsztánból – továbbá Iránból és Irakból egyaránt kerülhet gáz.
Az Európai Bizottság hivatalosan 2003 decemberében karolta fel a Nabucco-projektet: a terv nem csupán az Európai Unió Transz-Európai Energiahálózat programjának lett része, de a 2004 végére megszületett megvalósíthatósági tanulmánya is az EU 50%-os részfinanszírozásával készült. A gázvezeték-tervben részvevők több mint kétéves előkészület után 2004 júniusában alapították meg a Nabucco bécsi székhelyű projektcégét (Nabucco Gas Pipeline Internatonal GmbH) azzal, hogy a céget vivő OVM befektetőt keres, és megállapodik valamelyik célországgal a kitermelésről. A projektcégben a török BOTAŞ, a bolgár Bulgargaz, a román Transgaz, a magyar Mol és az osztrák OMV Gas eredetileg egyaránt 20-20%-nyi részvényarányhoz jutott.
Ekkor váltak ismertté a Nabucco-gázvezeték főbb paraméterei is. A Nabucco a szlovák-osztrák határnál fekvő Baumgartentől indulna, melyet a tervek szerint nyugat-európai gázelosztó központtá fejlesztenek. A hozzávetőlegesen 3300 km hosszú (török szakasza 2000, a bolgár 400, a román 460, a magyar 390, az osztrák 46 km), két építési fázisban megvalósuló gázvezeték első ütemben (a jelenlegi tervek szerint: 2009-13) az Ankara melletti Ahibozig kanyarodna, ahol a meglévő török infrastruktúrára csatlakozva transzkaukázusi, vagyis azeri gázt szállítana Európába. További két év alatt (2016-18) érné el a Kaszpi-térség keleti oldalát, vagyis a Transzkaszpikumot. A vezeték átadásának várható időpontja jelenleg 2013. De már ma is szinte biztosak lehetünk abban, hogy ez a céldátum – már amennyiben egyáltalán megépül a vezeték – éveket csúszik majd. A vezeték végső kapacitása, amit az átadást követő ötödik évben érne el, 31 milliárd köbméter/év lesz. A projekt költségeit a megvalósíthatósági tanulmány 4,5-5 milliárd euróra kalkulálta.
És ezen a ponton jelentkeznek a projekttel kapcsolatos első nehézségek. Hogy valójában mi történt 2004 nyara és 2006 októbere között, utólag nehéz rekonstruálni. Tény azonban, hogy az OMV-nek ez idő alatt nem sikerült szakmai befektetőt találnia. A Nabuccót még a 2006-os ukrán–orosz gázvita sem igazán lendítette előre, a projektcég nevében ugyanis a Bulgargaz csupán 2006 októberében közölte, hogy a projekt öt résztvevője tárgyalásokat kezdett négy európai energetikai óriáscéggel (Total, Gaz de France, E.On. és RWE) a projektbe való bevonásukról. 2007 februárjában azonban a francia Total-al megszakadtak tárgyalások, s ezt követően nem vezettek eredményre a Gaz de France-al sem. Annak ellenére sem, hogy a 2007-es fehérorosz–orosz gáz- és olajvitákat követően előbb az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) jelentette be, hogy a beruházást alacsony kamat mellett akár hetven százalékig is előfinanszírozná. És az sem lendített jelentősen a terv megvalósításán, hogy utóbb az is kiderült, az EU egymilliárd euróval beszállna a projektbe. Az Európai Bizottság 2007 júliusában még arról is döntött, hogy a Nabucco-projekt összefogására külön koordinátort nevez ki a holland Jozias van Aartsen személyében. A Gaz de France részvétele 2007 decemberében nem csupán Törökország ellenállásán bukott meg – pontosabban Ankara azon felháborodásán, hogy Franciaország bűntettnek tartja a törökök által elkövetett 1915-1926-os örmény népirtás tagadását –, de azon is, hogy igazán már a franciák sem akarták. Kiderült ugyanis, hogy Nicolas Sarkozy az új francia államfő az algériai földgázt részesíti előnyben, amikor országa energiaimportjának sokoldalúbbá tételére gondol, illetve időközben Párizs számára az is kiderült, hogy Moszkva a francia Totalt engedi be – 25%-os részvénycsomaggal – a rendkívül ígéretes Stokman-lelőhely gázkitermelésébe. A Nabucco tervezése azonban, úgy tűnik, némi lendületet kapott azóta, hogy február elején a német RWE energiavállalat hatodik tagként csatlakozott a tervező-kivitelező konzorciumhoz.
A Nabucco-projektben külön történetet képez az Egyesült Államok magatartása, amely – közismerten – azt követően vált igazán aktívvá, miután Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök egy lapinterjúban a Nabuccót "régi álomnak" nevezte, hozzátéve, hogy "nekünk nem álmokra, hanem projektekre van szükségünk".
Az amerikaiak számára a Nabucco mindenekelőtt politikai projekt. Washington ugyan gyakran hangoztatja – mellesleg igaza is van –, hogy a Nabucco révén mérsékelni lehetne a Gazprom európai monopolhelyzetét, és ez jó lenne Európának. De fellépésében láthatóan nem csak ez, hanem ezen túli célok is motiválják. Minden jel szerint az Egyesült Államok a Nabucco-tervvel két, számára nagyon fontos további politikai célt követ. Egyrészt, szeretné Oroszország nyugtalanítóan megnövekedett befolyását, magabiztosságát és mesés bevételeit némiképp korlátozni-mérsékelni; másrészt pedig megpróbálja elérni, hogy megszűnjék Azerbajdzsán Oroszországtól való mindennemű függése, és ezzel párhuzamosan egyértelművé váljék Baku Washington iránti politikai lojalitása. Ez utóbbi – Azerbajdzsán energetikai tartalékain és a Kaszpi-térségben elfoglalt helyén és lehetséges szerepén túl – mindenekelőtt azért különösen értékes, mert a transzkaukázusi köztársaság közvetlenül határos Iránnal, amelynek észak-nyugati részén igen jelentős létszámú azeri diaszpóra el. Ennek a csoportnak pedig, fontos szerepe lehet egy majdani teheráni politikai fordulatban. A fenti politikai célok eléréséhez tekinti hatékony eszköznek Washington a Nabucco-tervet. Az ugyanis sikeres megvalósítása esetén nemcsak a további orosz üzleti expanziót reteszelheti el, de további jelentős pénzügyi támaszt is adhat Azerbajdzsán függetlenségének. (Az azeri GDP 2006-ban több mint 30%-kal növekedett, köszönhetően a 2005 őszén megnyitott Baku-Tbiliszi-Ceyhan kőolaj-vezetéknek!)
Ugyanakkor a Nabucco-terv két legérzékenyebb pontja közül az egyik épp Azerbajdzsánnal kapcsolatos. Az utóbbi években már-már áttekinthetetlen információs háború dúl a körül, hogy milyenek is valójában az azeri gázkészletek. Abban teljes az egyetértés, hogy a Sah-Deniz-i lelőhely első ütemének kiaknázása nyomán, 2009-től már 8-8,5 milliárd köbmétert tud Azerbajdzsán évente felszínre hozni. A következő évtized derekára pedig oly mértékben bővül majd a kitermelés, hogy 2015-től évi 10 milliárd köbméter gázt tud majd Baku exportcélokra felkínálni. Ezeket az adatokat többnyire minden érintett fél – érdekeitől függetlenül – elfogadja. Abban a tekintetben azonban, hogy ezen túl léteznek-e komoly további gáztartalékok és azok milyen nagyok – teljes a káosz. Moszkva nyilvánvalóan abban érdekelt, hogy e tartalékok létét kétségbe vonja, Washington viszont mindent bevetve próbálja ennek épp ellenkezőjét igazolni. Hogy a kép még bonyolultabb legyen, az üzleti élet szereplői közt sem teljes az egyetértés. (A nyilvános források egy része ezzel hozza összefüggésbe a Totál 2006 végi kilépését a történetből.) A másik érzékeny pont az ún. transz-kaszpi vezeték. Ennek megépítésére pillanatnyilag vajmi kicsi az esély. Moszkva és Teherán itt egymást segítve riasztja el a potenciális befektetőket és figyelmezteti nagyon határozottan a közép-ázsiai köztársaságokat, hogy eszükbe ne jusson a Kaszpi-tenger jogi helyzetének rendezése előtt bármilyen vezetékfektetésre is gondolni. Vagyis a Nabucco-val leginkább az a probléma, hogy nincs kellő mennyiségű, azt feltölteni képes gáz. Azerbajdzsán önmagában erre – már amennyiben igazolódnak a mesés tartalékokra vonatkozó, ám egyelőre semmivel sem igazolt állítások – legjobb esetben is csak a következő évtized végére lesz képes. De ehhez óriási beruházásokra és az állítólagos tartalékok igazolására lesz szükség. Egyelőre azonban mindkettő hiányzik. Bizonyos tekintetben hasonló a helyzet Türkmenisztán és részben Kazahsztán esetén is, azzal a további nehézséggel, hogy a Kaszpi-tenger státuszának rendezetlensége erősen problematikussá teszik a transzkaszpikumi földgáz Nabucco-ba történő pumpálását.
Azt, hogy a Nabucco esetében mindenekelőtt politikai projektről van szó, az utóbbi másfél év számos térségbeli látogatása-találkozója is jól bizonyítja. Az egyik leglátványosabb ilyen jellegű vizit épp az Európai Unióhoz kapcsolódott. Az EU soros elnökségét adó Németország külügyminisztere 2007. március 28-án járt Asztanában, s Frank-Walter Steinmeier arról igyekezett meggyőzni az öt közép-ázsiai állam – a kazah, a kirgiz, a tádzsik, az üzbég és a türkmén – külügyminiszterét, hogy tegyenek valamit országaik demokratizálódásáért, továbbá az Oroszországtól független európai irányú energiaszállításokért. Ez azonban két olyan elvárás, amelynek egyidejű teljesítésére a térség autoriter rendszerei egész egyszerűen képtelenek. S talán épp emiatt oly sebezhető maga az amerikai projekt is. Mintha Washingtonban se akarnák észrevenni, hogy ezek a rezsimek belső politikai természetükből fakadóan képtelenek Moszkvával szakítani. A szakítás ugyanis e rendszerek politikai öngyilkosságát jelentené. Ezt pedig nem fogják elkövetni, bármennyire jó is lenne Moszkvától függetlenül jelentős jövedelmekhez jutni. Vagyis amikor választani kell aközött, hogy Moszkvától elszakadva értékesítsék erőforrásaikat és ezzel az orosz politikai jóindulat elvesztését is kockáztatják, illetve aközött, hogy Moszkvával együttműködve lépjenek külső piacokra, megtartva ezzel Oroszország politikai támogatását – ezek a rendszerek egyértelműen az utóbbit választják. (Az EU mindazonáltal folytatja a térség államainak meggyőzését. Idén tavasszal a tavalyi asztanai találkozóhoz hasonló megbeszélésekre került sor, ezúttal a türkmén fővárosban, Asgabadban. A találkozón állítólag az EU-delegáció ígéretet kapott Berdimuhammedov türkmén államfőtől évi 10 milliárd köbméter gáz szállítására. A kérdés csupán csak az, hogy miként jut el ez a mennyiség a Kaszpi-tenger nyugati oldalára. És lehet ugyan azt állítani, hogy mindössze 60 km hosszú gázvezeték-szakaszt kellene immár csak lefektetni egy a tengerben található türkmén és azeri kitermelőhely közt, ám ennek kockázatait láthatóan egyelőre sem Baku, sem Asgabad nem hajlandó vállalni.)
A Nabucco legnagyobb „versenyhátránya” a Déli áramlattal szemben döntően abból fakad, hogy míg az utóbbi esetében a vezetékrendszer építésében jelentős forrásokkal – üzleti kockázatot is vállalva – részt vesz maga a bepumpálandó gáz tulajdonosa, vagyis Oroszország, addig mindez a Nabucco esetében nem áll. Vagyis olyan üzleti szereplők akarják az Európáig futó vezetéket megépíteni, akik nemcsak, hogy nem rendelkeznek a kitermelőhelyek és az ott kitermelt földgáz felett, de arról sincs igazán megbízható tudomásuk, hogy mekkorák is a kitermelhető készletek. Amikor a 1960-as és 1970-es években a Szovjetunió megépítette a nagy exportvezetékeit, akkor ezt annak biztos tudatában tette, hogy vannak megfelelő készletei. E készletekre hagyatkozva vett fel a vezetéképítésekhez igen jelentős nyugati hiteleket és vásárolt nyugati technológiát (csöveket, kompresszorokat stb.), mert tudta, hogy valóságos készletei révén tartozásait képes lesz a hosszú futamidejű gázszállításaival kiegyenlíteni. Ezt a garanciát pedig Nyugaton is elfogadták. A Déli áramlat is lényegében e régi „szerkezet” jegyében épül, azaz a vezetéktelepítés, ha nem is kizárólagos, de egyik legfontosabb finanszírozója az a Gazprom, amelyik a szállítandó gázkészletek felett rendelkezik. A Nabucco esetében épp fordított a helyzet.
A Déli áramlat bírálói az utóbbi évben gyakran idézték a magyar kormány gázvezetékekkel kapcsolatos politikájának amerikai kritikáit. Ám egy szót sem szóltak arról, hogy Washington akkor lendíthetne igazán érdemben a projekten, ha leülne tárgyalni Iránnal. Ott ugyanis a Nabuccóba is bőven elegendő gáz van, merthogy Iráné a világ második legnagyobb igazolt gáztartaléka. Teherán azonban egyelőre nettó gázimportőr… |
