A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna

Az Oroszország-szerte nagy vitákat kavart tévéprojekt kapcsán Krausz Tamás és Szvák Gyula írtak cikket a Népszabadság 2008. december 31-i számában.

Krausz Tamás-Szvák Gyula
Oroszország választott

Oroszország választott. Ezúttal nem vezért, hanem nevet. Minden idők legnagyobb oroszát, akinek a posztmodern utáni korban a nagy nemzet „márkaneveként” kellene funkcionálnia. A több hónapon át tartó „Oroszország neve” című hatalmas választási verseny és show vasárnap véget ért. A végletekig felajzott, szép számú közönség számára bizony unalmas eredménnyel.

A végeredmény több hónapig tartó, háromfordulós versenyben dőlt el. Először egy 500 fős listát szűkítettek ötven főre, majd abból választotta ki a közönség közel 45 (!) millió szavazat alapján a legjobb tizenkettőt. Ezt követően a nagy polémiákat kiváltó és a közvéleményt erősen megosztó verseny, - amelynek egyes etapjain hol Szergij Radonyezsszkij ( egy 14. századi szent szerzetes), hol Lenin vagy Sztálin vezetett - a Rosszija nevű TV-csatornán folytatódott. A 12 „versenyzőt” 12 adásban 12 felkért, nem annyira dühös, mint inkább ihletett ember képviselte. E harmadik versenyszakaszban a mezőny hamar hármas bolyokra oszlott. Korán megszökött az Alekszandr Nyevszkij, Sztálin és Nagy Péter hármas, őket a Lenin, Puskin, Sztolipin üldöző trió követte. Erősen leszakadva következett Nagy Katalin, II. Sándor, a „reformer” cár és Szuvorov, a 18. századi nagy hadvezér. A mezőny végén Mengyelejev, Dosztojevszkij kullogott, míg az utolsó helyet tartósan IV. (Rettegett vagy Félelmetes) Iván foglalta el. Ez utóbbi számára már a döntőbe jutás is erőn felüli teljesítménynek számított, hiszen arról lemaradt Zsukov, a berlini győző, vagy a magyarok számára még váratlanabbul – Lev Tolsztoj.

A finis hihetetlen izgalmakat és váratlan fordulatokat hozott. Az utolsó előtti héten Puskin néhány nap alatt megduplázta szavazatait és élre tört, miközben Sztolipin is felzárkózott a harmadik helyre. A sokáig az élbolyban lévő Sztálin és Nagy Péter visszacsúszott a 4. és 5. helyre. És akkor következett az utolsó, a Sztolipinnak szentelt adás, ahol a múlt századelő „nemzeti liberális”monarchista, a forradalmárok ezreit lenyakaztató miniszterelnöke nevében a zsűri elnöke, a világhírű rendező és színész, Nyikita Mihalkov játszotta el a prókátor szerepét.

Itt azt hittük, hogy előre borítékolni lehet a végkifejletet. Amivel egyáltalán nem azt akarjuk állítani, hogy ez a közönségszavazásos verseny manipulatívabb lett volna, mint más internet- és SMS-szavazásokon alapuló szórakoztató show-műsorok, mint, mondjuk, nálunk a Megasztár, vagy a más országokban is lezajlott „Legnagyobb”-választások. A mintát adó BBC például 2002-ben csak a legnagyobb nehézségek árán tudta kihozni – egyebek között - Diana ellenében Sir Winston Churchillt. Még nagyobb botrány volt Ukrajnában, ahol a sajtóhírek szerint a honvédő háború idején a „nemzeti függetlenségre” hivatkozva a nácikkal együttműködő és a holokausztban résztvevő hírhedett Bandera lett volna a biztos befutó, ha a szervezők nem térnek jobb belátásra és nem nyilvánítják Bölcs Jaroszláv fejedelmet győztesnek. A 2003-as egyesült államokbeli szavazás pedig még ennél is abszurdabb listát eredményezett, hiszen a győztes Ronald Reagenen kívül a top 10 még másik öt elnököt tartalmazott, a hatodik helyen a ma a népszerűségi listák legalján tanyázó George W. Bushsal ékesítve.

Az elemző inkább némi bizonytalanságot vélt felfedezni a műsor szervezőinek céljait, irányultságát tekintve. A hivatalos honlap szerint a korábbi fázisban sok millió szavazatot figyelmen kívül kellett hagyniuk, mert, egyebek mellett, Sztálin- és szent Radonyezsszkij-vírusok intéztek támadást a rendszer ellen. A legjobb 12 „beszavazását” így Alekszandr Nyevszkij nyerte meg több mint 2 millió szavazattal Puskin és Dosztojevszkij előtt. Ekkor még szinte biztosnak tűnt, hogy vele akarják megnyeretni a finálét is, mert szinte végig vezetett – igaz, Sztálin állandóan ott lihegett a nyakában. A 90-es évek valamennyi közvélemény kutatásának biztos győztese, I. Péter pedig egyre inkább lemaradt. Nem beszélve Leninről, aki pedig egy ideig – korrekt módszerekkel végzett - reprezentatív, országos felmérésen Sztálin és I. Péter mögött még biztos harmadik volt. Most azonban mint galambot a cilinderből, úgy varázsolták elő Sztolipint, aki pár órával a szavazás lezárása előtt még vezetett. Végül kevesebb mint 1000 szavazattal szorult az 524 575 voksot kapott – Alekszandr Nyevszkij mögé. A harmadik helyre további négyezer szavazattal lemaradva Joszif Sztálin futott be.

A show a rendszerváltás utáni Oroszország legnagyobb szabású kísérlete volt arra, hogy a tömegek történetszemléletét egy kívánt irányba befolyásolja, hogy a szocializmussal elveszett identitását újjal cserélje fel. A verseny lefolyása és végeredménye azt mutatja, hogy a tömegek ellenkező irányú nyomása alatt az elitek még mindig bizonytalanok a tekintetben, hogy a múlt mely értékeit szeretnék felmutatni a jelen számára.

Ha Angliának a politikai és média hatalom erős ráhatásával a birodalmi nosztalgia jegyében Churchillre van szüksége, az USA-nak pedig valamely elnökre vagy még inkább egy ügyeletes sztárra, Oroszországban ma a cári monarchia reformátora, Sztolipin fejezi ki a leginkább az uralkodó elit ízlését. Bárki is lett a „győztes”, egy bizonyos: a mai rendszer legitimációját, igazolását sokkal inkább képviseli Sztolipin a maga forradalom- és szocialistaellenes meggyőződésével, a tőkés magántulajdon és az orosz államnacionalizmus - tegyük hozzá, sikertelen - összeházasításával, mint bárki más a 12 jelölt közül. A negyedik Puskin mégiscsak az orosz kultúra szimbóluma, a „szabadság dalnoka" teljesen idegen az új üzleti és reklámkultúra szellemétől, de azért pozíciói igazán nem gyengék a mai orosz társadalomban. Az ötödik Nagy Péter – Sztolipinnal ellentétben – nem tekinthető a monarchia „demokratizálójának", sokkal inkább annak a Nyugat irányában túlságosan elkötelezett „konzerválója", a mai konzervatív államnacionalizmus másik irányzatának szimbóluma. Hogy végül mégsem Sztolipin lett a befutó, az talán viszonylagos ismeretlenségén és a tömegek ellenállásán múlott. Jöhetett a kompromisszumos megoldás: egy 13. századi fejedelem, a „jégmezők lovagja”, aki tényleg nem fáj senkinek, hiszen német verő hős is, szent is, ráadásul jó régen élt. Akárcsak Bölcs Jaroszláv az ukránoknál.

A szavazás – bármennyire tekintsük is manipuláltnak a végeredményt – mutatja, hogy a politikai baloldal is megosztott. Leninnel szemben a birodalmi ambíciókat inkább preferáló Sztálin egyúttal az államszocialista múlt élőbb tradíciója, hiszen nevével összekapcsolódik a nagy honvédő háború sikeres megvívása. Lenin viszonylag „jó szereplése" (424 ezer szavazattal a hatodik) a baloldal nem nacionalista, szocialista irányzatának létezéséről tanúskodik. A baloldal e két reprezentánsára együttesen leadott szavazatok meglepő ellenállást mutatnak a fennálló tőkerendszerrel szemben, amin azért érdemes elgondolkodni azoknak is, akik a kapitalizmust az emberiség (mindenekelőtt persze Oroszország) számára végső megoldásnak tekintik. Ugyanakkor Lenin és Sztálin két különböző irányzat volt a baloldalon belül a múltban éppen úgy, mint ma.

Sztolipin mai hívei, az „új oroszok” tömegei a világválság feltételei között a nacionalista tekintélyuralom modern formájában látják rendszerük fennmaradásának zálogát, elfeledkezve megint az alattvalókról, akiknek jó része aligha ül fel egy ilyen kísértésnek. Láthatólag más kihívások is léteznek: a szovjet korszak is velük élő történelem. Az „Oroszország neve” című történelmi valóság show a virtuális térben és a történelmi múltban nagy sikerrel reprodukálta és szimulálta az orosz történelmet. Az Oroszország lelki egységét szolgálni szegődött műsor a mai politikai térben ismét monarchistákra és forradalmárokra osztotta az orosz társadalmat.

Egy igazi TV-show azonban a piac szabályai szerint mindig heppiendes és az eszközei is megvannak ahhoz, hogy a virtuális valóságban igazságot tegyen. Ám Alekszandr Nyevszkij 21. századi médiagyőzelme nemcsak Oroszország „lelki egységét”, de a hatalom és az egyház szövetségét is kifejezi, amely egyúttal világosan „megüzeni” az orosz társadalomnak (és a világnak), hogy az orosz katonai vitézség megkérdőjelezhetetlen és szent. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy Nyevszkij alakja a sztálini korszakban, különösen a Nagy Honvédő Háború idején megihlette a szovjet propagandát is, amely felnagyította és megszépítette valóságos történelmi teljesítményét. Ejzenstejn filmje (Prokofjev zenéjével) a Jégmezők lovagjáról (1938) - amely Sztálin utasítására készült, és amelyet a magyarok idősebb generációi is láthattak az államszocialista korszakban – ezt a katonai tradíciót és egyszersmind Oroszország nagyságát és egységes államként való fennmaradását idézte meg.

Így lehetett hát „Oroszország neve” Alekszandr Nyevszkij, a pravoszláv egyház szentje, aki műsorbeli szószólója, Kirill metropolita, ideiglenes egyházfő áldásával békét hozott az „Oroszország” nevű TV csatorna adásába. Már csak az a kérdés, hogy az Oroszország nevű állam polgárai kiegyeznek-e ezzel.