A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna

Mivel is kezdjük? Talán avval, hogy a beszélgetés nem akart abbamaradni: mintha nem is másodszor lett volna beszélgetőtársunk Oleg és Vlagyimir Presznyakov, hanem minden héten közös intellektuális klubban vennénk részt – olyan mélységekben és olyan kötetlen hangnemben folyt a beszélgetés. Külön ízt adott az eseménynek, hogy a Presznyakov fivérek színházi pályafutása azon az Urali Egyetemen indult a hajdani Szverdlovszkban, ma Jekatyerinburgban, ahol az első éves Ruszisztika MA szakos hallgatók április utolsó hetében tudományos diákworkshopon vettek részt. E ténynek köszönhetően a beszélgetés elején kiosztott szerepek egy időre felcserélődtek: a vendégek kérdezgették a házigazdákat a jekatyerinburgi élményekről. Amikorra visszafordult a menet az eredeti kerékvágásba, addigra az inkább szűkszavúságukról híres szerzőpáros nyelve megeredt és Tompa Andrea színházkritikus beszélgetésvezetői minőségében abba a kellemes helyzetbe került, hogy szinte alig kellett kérdésekkel terelgetnie a szót.

A beszélgetés egyik fő vonalát annak a feszegetése adta, hogy a szerzők kezéből kikerülő színdarab vagy forgatókönyv miként ölt testet egy konkrét színházi előadásban vagy filmalkotásban. A Presznyakov fivérek saját bevallásuk szerint még soha nem láttak olyan interpretációt, ahol a gondolati hangsúlyok egybeestek azokkal, amiket ők maguk akartak belefogalmazni a műbe. Most, hogy filmrendezői szerepben is vannak, saját bőrükön tapasztalják, mennyire nehéz egy másik műfajban hitelesen visszaadni saját gondolataikat és nézeteiket. (Mint megtudtuk, Oleg és Vlagyimir Presznyakov éppen Vilniusban forgatnak filmet saját forgatókönyvükből. Már többször felmerült bennük, hogy talán jobb lett volna profi rendezőre hagyni a dolgot, így meglehet, hogy ezt a merőben új szerepet az életükben nem sokszor fogják felvállalni a jövőben. A készülő filmről annyit árultak el, hogy a középpontban a középiskolás korosztály áll.)

Fájdalmas dolog-e félreértelmezésekkel szembesülni? Oleg szerint ez a helyzet hasonlít a gyerekneveléshez: beleadod a tőled telhető legjobbat, aztán hogy mi nevelődik, formálódik ki az „alapanyagból”, arra egy idő után nincs befolyásod. Illékony a határ, hogy mi tekinthető félreértelmezésnek és mi nem. Angliában például az a jellemző alapállás, hogy a kortárs színdarabok színpadra állítását maximálisan alárendelik a szerzői elképzeléseknek. Ennek köszönhetően Oleg és Vlagyimir Presznyakov többször töltött Angliában hosszabb-rövidebb időt, hogy darabjaik színrevitelekor szakértőként jelen legyenek – a meghívó fél kifejezett óhajára. Javaslataikat, tanácsaikat megfogalmazták a rendezés folyamatában, azokat látszólag meg is fogadta a társulat, a végeredmény mégis meglepetésekkel, a szerzők számára váratlan értelmezésekkel lett tele.

Budapesten sok Presznyakov–darab került már bemutatásra, például a Padlószőnyeg, a Cserenadrág, az Ágytörténetek vagy a Csónak. Mindegyik előadást megnézték a szerzők. A legnagyobb élményt talán a Vajdai Vilmos rendezte Cserenadrág jelentette számukra, ahol kifejezetten meglepte őket a különböző valóságsíkok egymásra játszásának rendezői ötlete, mert ők maguk ezt „ki sem nézték” saját darabjukból. Különösen élvezték az előadás utolsó jelenetét.

Arra a kérdésre, hogy pontosan mi köti őket Magyarországhoz és tulajdonképpen hol is élnek, egyértelmű választ nem kaptunk. Ez valószínűleg avval is magyarázható, hogy a Presznyakov-fivérek szerint az életben egyértelmű válaszok nincsenek, de nem is ezek a fontosak, hanem maguk a kérdések és helyzetek, amiken érdemes gondolkodni. Szeretnek Budapesten lenni, de az utóbbi egy évben például a filmforgatás miatt Vilniusban tartózkodnak a legtöbbet, tehát most ott laknak. Korunk nagyvárosi civilizációjának nomádjai ők, akik mindig arrafelé állnak tovább, amerről izgalmas szellemi táplálék illata árad.

Természetesen nem maradt el a Presznyakov–fivérekhez szinte már eposzi jelzőként tapadó kérdés felvetése: hogyan lehet ketten írni ugyanazt a művet? Ez alapvetően bizalom kérdése – mondták –, ők különbözőképpen gondolkoznak, de mégis ugyanarról és ugyanolyan alapokról, ezért tudják közösen gazdagítani, alakítani, világra segíteni a megszületni akaró művet. Európa legkülönbözőbb országaiban találnak jó visszhangra darabjaik, aminek egyik titka talán az, hogy az élet dolgairól olyan szinten tudnak szólni, ami a bennünk lévő mélyen emberit érinti meg, nem pedig a rárakódott szociális-nemzeti meghatározottság rétegét – még akkor is, ha meglehetősen konkrét szituációkból építkeznek a műveik. A közönség soraiból elhangzott a kérdés, hogy van-e valóban mély mondanivalója műveiknek, vagy darabjaik inkább általános gondolategységekkel való formai zsonglőrködések. Oleg és Vlagyimir Presznyakov szerint ez a kérdés művészetfilozófiai alapdilemmát érint: leválasztható-e a tartalom a formáról vagy sem. Egyértelmű választ ismét nem kaptunk, az azonban egyre világosabbá vált, hogy nem válaszolgatni, hanem elgondolkoztatni szeret a két szerző, sőt maguk sem a válaszokat keresik, hanem az élet dolgain való gondolkodás lehetőségét.

Nagyszerű beszélgetőtársak, megkapó személyiségek. Jó lenne velük tényleg rendszeresen beszélgetni.

                              Gyimesi Zsuzsanna