Krausz Taamás és Szvák Gyula, a Ruszisztikai Központ két vezető oktatója a Népszava hasábjain írást jelentetett meg Mihail Gorbacsovról. Bár írásukat nem vitaindítónak szánták, a napilap egyik szerkesztője erősen polemikus hangvételben reagált rá. A viszontválaszt ugyanakkor a lap nem közölte, ezért ezt hozzáférhetővé tesszük az alábbiakban az előzményekkel együtt.
Észrevételeiket szívesen látjuk a következő címen: russtudies@russtudies.hu
* * *
Krausz Tamás – Szvák Gyula: Gorbi, a magyar szupersztár?
(Népszava, 2006. szeptember 18.)
Az ELTE Ruszisztikai Központjának első kiadványai a kilencvenes évek elején arra a szakmai konklúzióra jutottak, hogy a Szovjetunió összeomlása nem jelenti "Oroszország végét", de kell vagy 15 év mire e súlyos csapásból kikecmereg. A hazai jobboldal akkoriban a maga oroszellenes és antikommunista szenvedélyétől vezetve még mindig azzal volt elfoglalva, miképpen lehet minél radikálisabban szétverni a magyar-orosz gazdasági és kulturális kapcsolatokat.
Mára már nincs olyan komolyan vehető szakember a ruszisztikai szakmában, aki kétségbe vonná, hogy az orosz állami és hatalmi rekonstrukció határozott eredményeket mutat, amelyeknek hátterében a gazdasági fellendülés bizonyos jelei mutatkoznak, mindenekelőtt persze az energiaiparra és a hadiparra összpontosulva. Oroszország világhatalmi szerepe felértékelődött, az Európai Unió vezető államaitól az Amerikai Egyesült Államokig újra fontos nemzetközi tényezőként kezelik a legnagyobb szovjet utódállamot.
Noha Oroszország mind szociális téren, mind a politikai berendezkedés terén még számos súlyos problémával küzd, a vele való kulturális és gazdasági együttműködés csakis gyümölcsöző lehet. Az oroszellenes beállítódás katasztrofális következményeivel az elmúlt 15-20 évben már egy új generáció is megismerkedhetett. A Nyugatot majmoló politikai sznobok és a politikai jobboldal agresszív oroszellenessége következtében mindmáig - más uniós államokkal egybevetve - kulturálisan és gazdaságilag Magyarország kiszorult az egykori szövetséges érdeklődési köréből, noha a tavalyi orosz-magyar kulturális évad új lehetőségekre derített fényt.
Ez utóbbi már a szociál-liberális kormány érdeme volt, amely meghallva végre az idők szavát, a kölcsönös érdekek mentén mozgó orosz-politikát kezdeményezett. Ezt erősítette Putyin elnök év eleji magyarországi látogatása, amely mintegy "kiemelte" Magyarországot az újonnan csatlakozott uniós tagállamok közül és - a sárospataki könyvek visszaszolgáltatásán túl - számos nagyléptékű, számunkra rendkívül előnyös gazdasági projektet vázolt fel. Az előzetes nyilatkozatok szerint ezek realizálása érdekében kerül ma sor a magyar miniszterelnök és az orosz elnök újabb találkozójára.
Amint a sajtóból nemrégen értesülhettünk, szeptember végén a magyar jobboldal is zászlót bont Horvátországban, vagyis a maga vállalkozói hátterével nekilát az "orosz üzlet" némileg megkésett "kiaknázásának". A piac grandiózus ugyan, de a magyar jobboldal ideológiai körítése a "piac(vissza)hódításhoz" nem éppen stílusos és meggyőző. Sőt, durva szakmai tévedésen és világnézeti hátra arcon alapul. Visszatérnek ugyanis a gorbacsovi "reformkommunizmus" késői ünnepléséhez, nem értvén, hogy Oroszországban ezzel senkit nem hatnak meg. Gorbacsovban az orosz emberek a vesztest és az ország összeomlásáért felelős politikust látják, népszerűtlensége legendás. Arról aztán nem is beszélve, hogy Gorbacsov a mai napig baloldali gondolkodóként definiálja magát…Érteni véljük, persze, hogy ha Gorbacsovot mondunk, akkor Putyint "finoman" elhallgatjuk. Csakhogy ez hipokrita struccpolitika. Kétségtelenül hajlamos rá a neoliberális nyugati média is, a mértékadó politika azonban a geopolitikai realitásokból indul ki.
Ám ha a magyar jobboldal úgy látja, hogy üzleti-piaci hódító útjához Oroszországban az ex-kommunista párt ex-főtitkárának a horvát tengerparti luxus-bulin rátett pecsétjére van szüksége, az, persze, az ő baja. Azt azonban érdeklődéssel várjuk, hogy vajon oroszországi kalandozásaikból kinek mennyi haszna lesz? Gorbacsov - ha megkésetten is -, de ingyen megünnepli 75. születésnapját, a magyar vállalkozó olcsó reklámfelülethez jut, az illusztris értelmiségi vendégek kaviáros kenyér-túrán vehetnek részt…és ismét adtak egy nagy pofont a szovjet kommunizmusnak. A magyar-orosz kapcsolatokat azonban ez aligha mozdítja elő.
A szerzők egyetemi tanárok
* * *
Várkonyi Tibor: Gorbimánia
(Népszava, 2006. szeptember 27.)
Kissé elkésett születésnapi parti kezdődik a horvát tengerpart egyik luxus szállodájában. Jobbára magyar- és magyar származású üzletemberek, értelmiségiek és hajdani nyugati politikusok tiszteletüket tolmácsolják a 75 éves Mihail Gorbacsovnak, aki igaz, március elején érte el ezt a tisztes életkort, de valami okból mára halasztódott a megemlékezés.
Néhány hete ezeken a hasábokon két honi történész, a russzicista tudománynak kétségtelenül hivatott kutatója, ironikus hangon kommentálta az eseményt. Azon gúnyolódott, hogy szerintük a magyar jobboldal illusztris képviselői mesterségesen "szupersztárt" tisztelnek a peresztrojka és a glasznoszty "bukott hősében", rejtett politikai szándékot gyanítván az ünnepségben. Még aktualizáltak is, azt gyanítván, hogy Putyin elnök és Gyurcsány Ferenc találkozójának jelentőségét akarják elhomályosítani. A történelemtudomány, ha hiteles akar lenni, a lehetőség szerint objektivitást igényel, amelyet a két publikáló azzal került meg, hogy jobbára pártpolitikai megfontolás vezette őket.
Egyoldalú volna azt is mellőzni, hogy az ünnepség konzervatív szervező urainak csakugyan lehetnek politikai szándékai, de sok tény azért igazolja is őket. Gorbacsov és rövid, alig hat esztendős politikai uralma nélkül ma nem volna, nem csupán magyar, de közép-európai demokrácia sem. A hajdani pártfőtitkár szovjet elnöknek elévülhetetlenek a történelmi érdemei a világ átalakulásában, javulásában, és ha ezt konzervatív urak méltányolják és ünneplik is, nem gúnyolódást érdemelne.
Gorbacsov rövid távú életműve abban foglalható össze, hogy kezdetben belülről feszegette a megkövesedett szovjet diktatúra elviselhetetlen viszonyait, majd azzal, hogy közvetve bátorította a "népi demokráciák" szervezkedő ellenzékét, előkészítette a berlini fal leomlását, annak a külső birodalomnak a megroppanását, amely a Visztulán, a Moldván és a Dunán át az Oderáig és az Elbáig terjedt. Az 1991-es puccs miatt arra már nem futotta neki, hogy megkezdje a belső birodalom megbontását is. Annak bomlását kényszerűségből utódai voltak kénytelenek tudomásul venni, de az ő előkészítő munkájának is része volt benne.
Tevékenységének bírálói főként két hibáját, hogy ne mondjuk, "vétkét" vetik a szemére. Szélsőbalról, a sztálini és poszt sztálini rendszer hívei vádolják, hogy hozzájárult a szocialista álom szétfoszlatásához, a torz leninista eszmevilág fölszámolásához. Liberális oldalról meg őt magát is túlságosan bolseviknak, a rendszer konzerválójának tartják, aki lazítani akart ugyan, de a rezsimet teljesen likvidálni nem. Ezért félmunkának ítélik, amit hátrahagyott. Ha valaki azonban megpróbálja, amennyire lehet higgadtan értékelni a tettét, arra kell jutnia, hogy Gorbacsov olyan típusú, jó szándékú Nagy Imre lehetett, aki fölismerte a rendszer tarthatatlanságát, javítani akart rajta, de teljesen túladni rajta nem. Szerencséje volt, hogy Kádár bűne, Nagy Imrének és társainak a meggyilkolása az ő életét megmentette, különben ma nem ünnepelhetné hetvenötödik születésnapját. Inkább töprengő értelmiségi ő, mintsem a habozást elvető gyakorlati politikus, aki elszántan belecsap a tennivalókba. Következésképpen a politikában meg kellett buknia.
Az már más kérdés, hogy mi következett utána. A történelem tudományában is nagy érdemeket szerzett Winston Churchill, aki maga sem volt mentes a szubjektivitástól, azt mondta szellemesen, hogy Oroszország olyan rejtély, amelyet talányokba burkolt titkok vesznek körül. Ez a ma, a Gorbacsovot követő másfél évtized putyini korszaka. A KGB belülről kétségtelenül a szovjet állampolgárokat sanyargató elnyomás kegyetlen intézménye volt. Putyin, mint államelnök ebből annyit örökölt, hogy külső szemlélők joggal vetik a szemére az emberi jogok megsértését, Csecsenföldön és bizonyára másutt is a terrorizmus ellen vívott küzdelem ürügyével a skrupulusmentes harcmodort. De a KGB, azon az úton, amelyen Putyin ment végig, egyúttal a diplomáciai ravaszság, a rafinéria mesteriskolája is volt, a külpolitikában a cári örökség folytatója. Gorbacsov érdeme az is, hogy ha a mai Oroszország nem is mintapéldánya a demokratizált társadalomnak, de teljesen már nem is az egykori korlátlan önkényuralom, a belső mozgásszabadság a korábbinál valamivel nagyobb.
Az viszont már független a gorbacsovi hagyatéktól, amit Putyin vitt végbe Oroszország megfakult nemzetközi rangjának újrafényezésében. Vasakarattal, és főként a természeti viszonyok kegyéből, meglepően rövid idő alatt energia szuperhatalmat teremtett belőle, és ezzel - valljuk be, kicsit szerencsésen is - kezdte helyrebillenteni a kizökkent nemzetközi viszonyokat. Korlátozta azt az egyoldalúságot, amelyet az Egyesült Államok neokonzervatívjainak már-már félelmetes befolyása jelentett; igaz, ebben nem csupán Putyin KGB-s ravaszságának volt szerepe, hanem a kínai vezetés még nem kellően kiismert bölcsességének is. E kettő együtt vezetett arra, hogy valami ellensúlyozza Washington közel- és közép-keleti játszmáinak a veszélyeit.
De mert nincsen öröm üröm nélkül, ennek a moszkvai és pekingi összejátszásnak is megvannak a hátulütői. Éppen azzal, hogy borsot törjön Bushék orra alá, mi több, túlzottan is kiaknázza az egyensúly helyrebillenését, az orosz és kínai közel-és közép-keleti politika játékteret ad Irán félelmetes nukleáris zsarolásának, még ha jelszóként kissé primitívnek hangzik is, korlátozza a terrorizmus elleni küzdelem hatékonyságát.
Ez érvényesül ebben a fölizott nemzetközi térségben. Európában nem kevésbé bonyolultan. Putyin Oroszországa földgáz szuperhatalmi rangját itt arra igyekszik kiaknázni, hogy kontinensünk mértékadó hatalmait, - de a kicsiket is - függő helyzetbe hozza, amit a moszkvai energia cár a minapi franciaországi hármas csúcson - Chirac, Putyin, Merkel - érvényesíteni is igyekezett. A francia elnök orosz fraternizáló hajlama ezt akár tudomásul is venné, de a német kancellár asszony szerencsére realistább, nagyobb teret ad a védekezésre.
Íme, másfél évtizeddel Gorbacsov után, a világ és benne Európa nem lett kevésbé kusza, de "Gorbi" nélkül bizonyosan még a kegyetlen és félelmetes hidegháború állapotában élnénk. És mert ezen Istennek hála egyszer s mindenkorra túl vagyunk, ez a 75 éves férfiú megérdemli az őszinte ünneplést, bárki rendezze is azt.
* * *
Krausz Tamás-Szvák Gyula: Gorbiáda
Mihail Gorbacsov kétségkívül érdemdús történelmi személyiség, ha Várkonyi Tibor, a Népszava szerkesztője odáig merészkedik szeptember 27-i írásában (Gorbimánia), hogy több évtizedes történészi munkánk szakmai hitelét néhány Gorbacsovot deheroizáló mondatunk miatt megkísérli denunciálni. Pártpolitikai érdekek kiszolgálóinak nevez emiatt bennünket, gyakorlatilag az MSZP píárosainak, akik a Gyurcsány-Putyin találkozó kívánatos visszhangját szegődtek féltő gonddal óvni. Ám az újságírónak is van szakmai hitelessége, és, ha már történelmi aspektusokat vizsgál, bizony Várkonyi Tibornak is illett volna a hazai ruszisztika (tehát nem „russzicisztika”), s azon belül akár tanszékünk elemzéseit elolvasni az 1989 utáni időkben és időkről, hogy számára is világos legyen Gorbacsovról alkotott véleményünk - nem mai - szakmai fogantatása és megalapozottsága. Ennek elmulasztása a kötelező tájékozódás elmulasztásáról árulkodik.
Várkonyi Tibor Gorbacsov értékelését, gondolkodásának alapvető irányát a szokásos újságírói ambíció, a mainstream ideológiai kliséknek való megfelelés határozta meg. Gorbacsov, a „demokrata”, a régi államszocialista rendszer lerombolója, „szép új világunk” előkészítője. A magára valamit is adó szakember, nem is szólva a történészekről, azonban Gorbacsov megítélésében nem alkalmazhat más mércét, mint azt, hogy Gorbacsov történelmi teljesítményét mindenekelőtt saját célkitűzései alapján minősítse. Ebből a szempontból Mihail Szergejevics a 20. század sikertelen politikusai közé tartozik. Nem azért, mert legközelebbi emberei a kormányban és a pártvezetésben „megpuccsolták” őt (bár ez sem egy sikertörténet). Hanem azért, mert legfőbb célkitűzései közül egyet sem tudott megvalósítani.
Gorbacsov a peresztrojka meghirdetésétől, 1985 tavaszától a szocializmus új, demokratikus formáinak megvalósítását tűzte ki célul, amit bizony még Andropovtól örökölt meg. Ennek lényegét 1985 és 1990 között a bürokratikus centralizmus, a diktatórikus államrendszer „leépítésében” látta. Ezért hirdette meg, hogy a gazdaság- és társadalomirányítás számos jogkörét a termelői és lakossági kollektívák döntési jogkörébe kell utalni, az államszocializmus társadalmasításában határozva meg a megoldást. E célkitűzés részeként képzelte el a szovjet lakosság kulturális és szociális felemelkedését, elutasítva az állami tulajdon privatizálását, magán-kisajátítását, nehogy a gazdasági és politikai hatalom egy szűk elit kezébe kerüljön. Mint tudjuk, e célkitűzéseknek éppen az ellenkezője valósult meg. Mihail Szergejevics saját történelmi teljesítményének középpontjába állította a Szovjetunió fennmaradását, aminek érdekében keresztülvitte 1991 márciusában a demokratizálandó szovjet állami struktúra (Szovjet Szuverén Köztársaságok Szövetsége) fennmaradásáról szóló népszavazást. Ám közismert, hogy a népszavazás több mint 76 százalékos igen-je ellenére is a felbomlás, a széthullás, a káosz, a nemzeti villongások világa köszöntött a szovjet területeken élő népekre. Nincs az az apologetikus újságírás, amely kijelenthetné, hogy a Szovjetunió összeomlása óta biztonságosabb lett világunk. Vagy elfelejtettük volna a balkáni háborúk, az iraki háború, az iszlámista terrorizmus borzalmait, az újszegénység, a munkanélküliség feltámadását?
Mindez nem homályosítja el Gorbacsov ama érdemét, hogy ő volt az első vezető szovjet politikus, aki felismerte, hogy a régi rendszer alapvető struktúrái többé nem tarthatók: valamilyen rendszerváltás elkerülhetetlen.
Ezek azok a szempontok, amelyeket pártállástól függetlenül történész vagy újságíró, értelmiségi vagy munkás meg kell, hogy fontoljon.
Végezetül, tiszteletben tartva azt a széles körben ismert és csak kevesek által vitatott tényt, hogy az újságírás is egy szakma, tényként szeretnénk leszögezni, hogy úgy-amúgy egy napilapba írtuk korábbi cikkünket. Ennek műfaja különbözik a szakmonográfiától. Körülbelül olyképpen, mint ahogy egy külpolitikai újságíró még nem (kül)politikus (vagy történész). Persze, ahogy a külpolitikai újságírónak is lehetnek politikai nézetei (netán érdekei), úgy a történésznek is vannak. De utóbbi igyekszik azt szakmájától távol tartani. Ebben egyetértünk Várkonyi Tiborral. Örülnénk neki, ha egyetértésünk egészen odáig terjedne, hogy elismerné: mindez a külpolitikai újságíróra is igaz, hiszen a személyes érdekmotívumok az ő tevékenységét sem befolyásolhatják.
És legvégül. Mi úgy gondoljuk, hogy a Népszava-szellemiségtől még az sem esne túlságosan távol - amivel szerkesztője minket „megvádol”, és amiből egy szó sem igaz -, ha netalántán a Gyurcsány-Putyin találkozó jelentőségét akartuk volna középpontba állítani. Ám ez nem a mi dolgunk. Talán az újságíró dolga (lett volna). Amint nem dolga megfeledkezni a magyar russzofób jobboldal azon teljesítményéről, amellyel az utóbbi két évtizedben oly jelentős mértékben megrontotta hazánk oroszországi pozícióit.
|
