Borisz Jelcin halála kapcsán számos elemző cikk látott napvilágot a hazai nyomtatott sajtóban. Ezek közül - relevanciájuk okán - itt is hozzáférhetővé teszünk három, a Népszabadságban megjelent írást Krausz Tamás, Tamás Gáspár Miklós és Sz. Bíró Zoltán tollából.
Jelcin és öröksége
Népszabadság • Krausz Tamás • 2007. április 26.
Borisz Nyikolajevics halála alkalom arra, hogy a politikai újságírás és a „russzisztikai szakma” elkészítse „Oroszország első demokratikusan választott elnöke” történelmi szerepének a mérlegét. Arra ma már kevesen emlékeznek, még kevesebben értékelik, hogy demokratikus megválasztása még a szovjet korszakban történt, míg erősen manipulált újraválasztása már az új Oroszországban.
Többen emlékeznek talán arra, hogy Jelcin a vele együtt megválasztott szovjet parlamentet fegyveresen szétzavarta 1993 októberében. Borisz Jelcin Brumaire 18-áján több száz embert gyilkoltak meg Moszkva központjában a vezető polgári demokratikus államok nagy egyetértésével - természetesen a demokrácia védelmének jegyében. A parlament alapvető bűne az volt, hogy szembeszegült az elnök Nyugat által támogatott költségvetési és gazdasági elképzeléseivel. Mint az események szemtanúja már akkoriban is felhívtam a figyelmet egy kis tanulmányomban - amelyet később a parlament egyik börtönbe került vezére, Ruszlan Haszbulatov is idézett -, hogy akik kizárólag a „demokrácia-diktatúra” dichotómiában gondolják végig a történelmet, és ebbe a dichotómiába kívánják az oroszországi fejleményeket beleszuszakolni, keveset fognak megérteni a dolgok valódi állásából. Azt hiszem, ezt már a történelem sokszorosan igazolta, s jól ismert cinizmusával maga Borisz Nyikolajevics is bizonyára nagyokat nevetett liberális ideológusainak demokratikus illúzióin. A fent említett államcsínynek nem volt köze a demokráciához (a „népuralomhoz”), de még csak a polgári demokráciához sem (hogyan is lehetett volna polgári demokrácia ott, ahol nem volt - nincsen - demokratikus polgárság?), hanem az bizony az összeomlott államszocialista gazdasági és politikai rendszer megörökléséről, a gazdasági és politikai hatalom újraelosztásának befejezéséről szólt. Ez volt tehát a coup d’etat történelmi értelme. Végül is olyan parlamentarizmus („dumaizmus” - duma) bevezetése történt meg, amely nemigen képes ellensúlyozni az elnöki hatalmat.
Az új államban Borisz Nyikolajevics helyet keresett az egyháznak is. Azután, hogy sok éven át mint marxista-leninista szolgálta a kommunista párt hatalmát, 61 éves korában, a Szovjetunió összeomlása után egy szép fényes reggelen szakított a marxizmussal. Annyira megvilágosodott, hogy elfeledkezett a demokrácia alapkövetelményéről: az állam és az egyház szétválasztásáról. Sokan emlékezünk arra, amikor az egykori moszkvai párttitkár és a nyomában sok helyi és körzeti pártvezető beállt a gyertyák alá.
Jelcin kétségtelenül elhivatott politikus volt. Gondoljunk csak a nómenklatúrában szerzett tapasztalataira, kultúrájára, viharoktól nem mentes, mégis lényegében töretlen karrierjére. Jól ismerte Oroszországot és a Szovjetuniót, ismerte a politikai felhőrégió „törvényeit”, működési mechanizmusait, a „túlélés”, a fennmaradás hatalmi technikáit (sok évig volt pártmunkás az Urálban, területi PB-tag, KB-tag, majd moszkvai titkár, KB-titkár, a Politikai Bizottság tagja).
Az 1980-as évek végén, akárcsak a többiek, Borisz Nyikolajevics is a peresztrojka megújító szerepéről, a „lenini reneszánszról” szónokolt, ám ő másokkal ellentétben tisztán empirikus értelemben előbbre látott másoknál: nyilvánvalóan nem hitt az általa is hirdetett szocialista egyenlőség megvalósíthatóságában és helyességében. A mindennapi realitások talaján mozgott a szószátyár Gorbacsov utópisztikus „piaci szocializmusa” és az öreg funkcik avítt „államkommunizmusa” között. Borisz Nyikolajevics volt a nagy „átalakuló”, aki az „ideológiai háborúban” fokozatosan félretette a múlt összes relikviáit egy cél érdekében: személyes hatalmi ambícióit kívánta egyesíteni a régi elit, a nómenklatúra „változásokat akaró” csoportjainak hatalmi és gazdasági érdekeivel. Felismerte, hogy Oroszország, illetve a szovjet föderációban részt vevő többi köztársaság van annyira nagy és erős (hiszen a Szovjetunió a nemzetek inkubátorának bizonyult!), hogy a helyi és a központi hatalmi csoportosulások privilegizált helyzetüket megőrizve „újrastrukturálják”, „újraosszák” a politikai hatalmat és az állami tulajdont.
Jelcint, akárcsak Sztálint, sokan lenézték állítólagos provincializmusa miatt, de bizony ő (is) profi politikus volt, aki még az 1991-es augusztusi operettpuccs előtt el tudta hódítani Gorbacsov hazai és külföldi támogatóit a következő jelszavakkal: „többpártrendszer” (értsd: elnöki rendszer felülről finanszírozott pártokkal), „piacgazdaság” (értsd: nómenklatúra-privatizáció, maffiakapitalizmus), „csatlakozás a nyugati civilizációhoz” (értsd: beilleszkedés a világpiacba a félperiféria jogán, banán helyett gázzal és olajjal!). Amikor eljött az ideje, 1990-ben Borisz Nyikolajevics levette végre szocialista maszkját, és megmutatta az új, „demokapitalista” Oroszország bizony sokak számára vonzó képét a világnak. Az ügyes és tapasztalt pártvezető, majd államelnök képes volt egy ideig az új arc nagyon is régi ráncait eltakarni, a sárgás, fonnyadt bőrt egy gyors műtéttel (sokkterápia, dereguláció, privatizáció) „kikozmetikázni”, míg ki nem ütköztek azok a vonások, amelyeket még a cárizmus idejéből jól ismerünk, és amelyeket a szovjet korszak sem tudott végleg eltüntetni, mert igazából eltüntethetetlenek. Nem a semmiből jöttek az elnöki és tekintélyuralmi rendszerek, nacionalista rezsimek a posztszovjet térségben Oroszországtól Grúziáig, a balti államoktól Közép-Ázsia új állami képződményeiig.
A szakértőknek végül is igazuk van, amikor Jelcin érdemeit sorolják, hiszen képes volt hatalmát és az erősen lecsökkent befolyású Oroszország állami egységét megőrizni - igaz, békeidőben példátlan gazdasági pusztulás, az átlagéletkor rohamos csökkenése és a tömeges szociális lesüllyedés árán.
Van tehát min elgondolkodni Borisz Nyikolajevics öröksége kapcsán. Tevékenységének valódi jelentősége és eredetisége nem a politikus ravasz színeváltozásaiban, „átlényegüléseiben”, „megvilágosodásaiban”, „karizmájában” van, hanem a Szovjetunió lerombolásában. Míg történészek és teoretikusok hosszú-hosszú éveken keresztül arról polemizáltak, milyen irányt vehet a Szovjetunió belső átalakulása, mit akarnak a „konzervatívok” és a „liberálisok”, milyen perspektívái lehetnek a szocializmusnak, addig Jelcin a „megjósolhatatlan” irányába terelte az eseményeket. Hogy ebben mennyi volt a tudatosság, azt ma még nem tudhatjuk.
Borisz Nyikolajevicsnek hálás lehet az új uralkodó osztály, amelynek eredetileg államapparátusi és pártapparátusi csoportjait oly gyorsan és oly radikálisan szabadjára engedte. A hatalmon lévők maguk buktatták meg az általuk válságba sodort rendszert, amelynek létüket köszönhették. Jelcin ezt a - modern történelemben példátlan - fordulatot testesítette meg. Borisz Nyikolajevics végigment az antilenini úton. Trockij jóslatai ritkán valósultak meg, de Jelcin mégis szimbóluma lett Trockij 1936-ban megfogalmazott, jövőbe látó hipotézisének, miszerint az állami tulajdon fölött rendelkező állami, párt- és menedzserbürokrácia, ha már nem lesz képes privilégiumait a szovjet feltételrendszerben megtartani vagy fenntartani, az elvben köztulajdont saját magántulajdonává alakítja át.
Borisz Nyikolajevics Jelcin meghalt, műve egyelőre virulens. Emlékművét az „új oroszok” aranyba foglalhatják.
Krausz Tamás, történész
Az oroszkérdés
Népszabadság • Tamás Gáspár Miklós • 2007. április 27.
Ez vérszagú, sötét történet.
Az októberi forradalom kudarcából származó Szovjetunió - tudjuk, ez az állam mit pusztított el és mit teremtett meg - népének története az elmondhatatlan, iszonyatos szenvedés története. A polgárháború, az éhezés, a zsarnokság, a sztálini népirtás és munkatábor-univerzum kínjaira rakódott a náci birodalomnak és magának a második világháborúnak a pusztítása: ennek a háborúnak a legfőbb áldozata a szovjet, az orosz nép volt. A kommunista párt diktatúrája modern gazdaságot és modern államot hozott létre, ma már elképzelhetetlen kínok árán. Nem lehet ebben a történetben elválasztani a lelkesült fanatizmust, a civilizatorikus tervezést a rettegéstől, a nélkülözéstől, a tömeges kínhaláltól, az ideológiai kényszertől, s mindezt a félelmetes, tragikus nagyságtól.
Mindegy már, a Szovjetunió összeomlott, és az utólagos antibolsevizmus nevetséges. Az, ami összeomlott, még erős volt, romjaiban is hatalmas. A „világ”, azaz a liberális, a piaci kapitalizmus világa még tartott a haldokló titántól. A romokra fölkuporodott orosz vezetőket biztosították: a volt szovjet tagállamokból nem lehetnek az amerikai világbirodalom előőrsei, Oroszország, sőt: a volt Szovjetunió határain nem lesznek NATO-tagállamok, az egykori „keleti tömb” országaiban nem lesznek amerikai támaszpontok, különösen nukleáris fegyverek. Ezeket a hol nyilvános, hol titkos, hol kimondott, hol hallgatólagos ígéreteket mind megszegték. Oroszországot, az amúgy is gazdasági válságban lévő Oroszországot a rendszerváltás, a privatizálás, az adósság, a konkurencia kiiktatására kieszelt fölvásárlások, a szabadkereskedelemre kényszerítés (befelé) és az orosz iparral szembeni protekcionizmus (kifelé), a politikai osztály fölvásárlása kilóra Jelcin (nyugodjék) idején, a politikai-ideológiai támadások, az orosz állam csatasorba állítása az iszlám elleni világháborúban, a szimbolikus-kulturális megaláztatások ezrei - s ezek többségéért az eszelős amerikai külpolitika a felelős - még az addiginál is mélyebb válságba lökték.
Erre a válságra egyedül Vlagyimir Putyinnak volt válasza, az én politikai ízlésem számára ellenszenves válasza, de eddig az egyetlen.
Putyin és csoportja a modern, európai ipari állam maradékain harmadik világbeli kőolaj- és földgázdiktatúrát épített ki (azaz monokultúrás, lényegénél fogva labilis gazdaságon alapuló nacionalista, katonai rendszert), amely időlegesen megfékezte a szörnyűséges hanyatlást, visszaadta valamelyest az oroszok nemzeti önérzetét, s amely - Kínával és Indiával félszeg és bizonytalan szövetségben - ha nem is igazi nagyhatalom, de azért hatalom megint. Oroszország (nagyon, nagyon lassan és szerényen) föltápászkodott a padlóról: enyhült a belső káosz (bár az orosz állam még ma se képes a legtöbb elemi közigazgatási funkció ellátására vagy akár a minimális közrend fönntartására, hogy a népjóléti funkcióiról ne is szóljunk), néhány bűnbak odavetésével a bosszúszomjas közvéleménynek enyhült az a benyomás, miszerint a globalizált, posztkommunista rend új bojárjai mindent megtehetnek (ma már csak majdnem mindent). Ez a tántorgó, álomittas, főfájós ébredés, a lábadozó első tétova gesztusai: már ez is sok volt a nyugati politikának.
Elkezdődtek - a Belgrádban kikísérletezett recept szerint - a „narancsos forradalmak”, amelyek forgatókönyve egyszerű: az Amerika-ellenesnek vagy oroszbarátnak vélelmezett rezsimek kormány- vagy állampártjainak választási győzelmét kétségbe kell vonni és az utcán megsemmisíteni. Ez a modell világsiker lett, és már nem csak az Egyesült Államok vezető köreinek érdekében gyakorolják. (Most, ahogy ezeket a sorokat írom, éppen Nigériában tört ki az utcai erőszak, miután a legyőzött elnökjelölt választási csalást orrontott, és nem ismeri el a választási eredményt. Mészárlás következik.) Mivel a kelet-európai és a többi szovjet zónabeli országok amúgy is lényegileg instabilak, politikai pszichéjük középpontjában a paranoia áll - méltóztassanak csak elképzelni azt a rémületes lehetőséget, hogy a jelenlegi kormánykoalíció pimaszul megnyeri a következő országgyűlési választások első fordulóját: mi történnék itt a két forduló között az utcán?... -, ezért a „narancsos” recept pompásan beválik pedagógiailag, és lassanként minden hosszabb időre berendezkedni óhajtó hatalmi csoport Oroszország szomszédságában megtanulja, hogy az orosz állam vezetőivel (politikailag) jóban lenni életveszélyes.
De a nyugati politika már avval sem éri be, hogy a szovjetellenes cordon sanitaire („egészségügyi övezet” a beszivárgó kommunista „járvány” elszigetelésére) mintájára ellenséges, gyönge és labilis államokkal vegye körül Oroszországot, hanem segít az orosz határokon belüli nemzetiségi területeket is destabilizálni. Ezen fölül megengedi vagy elnézi, hogy a Szovjetunió nem orosz utódállamaiban hátrányos megkülönböztetéssel sújtsák az orosz nemzeti (etnikai) kisebbségeket. A súlyos diszkriminációk legsúlyosabbikai a NATO- és EU-tag balti államokban észlelhetők. Ha ilyesmihez akár csak enyhén hasonló rendszabályokat alkalmaznának az erdélyi magyarok vagy a macedóniai albánok ellen, az elkövető kormányzatok a legkomolyabb retorziókkal és szankciókkal számolhatnának.
A németországi kormányok - történelmi okokból érthető - kivételével mindebben az Európai Unió legalább annyira ludas, mint az Egyesült Államok kormánya, titkosszolgálata, hadserege (kőolaj- és autóipara), s a nekik közvetlenül alárendelt NATO.
Az Egyesült Államoknak és az Európai Unió nyugati magvának az oroszellenes bekerítési politikája azért is annyira hatékony Kelet-Európában, mert a kelet-európai államok omladozófélben vannak. Fontos alkotmányos tényezők (pl. államelnök, ellenzék) által el nem ismert, erőtlen kormányok, politikai bizonytalanság, fenyegető erőszak (Szerbia, Ukrajna, Magyarország, Románia), tartós kormányalakítási képtelenség (Szerbia, Csehország), életképtelen államalakulatok (Bosznia, Koszovó, Montenegró, Macedónia, Moldova/Transznisztria), félőrült, antidemokratikus elemekkel benépesített kormányok (Szlovákia, Lengyelország), elszigetelt diktatúra (Belorusszia), határviták (Horvátország/Szlovénia), súlyos vagy súlyosbodó nemzetiségi problémák (Észtország, Lettország, Szlovénia, Szlovákia, Szerbia/Szandzsák, Macedónia), maffiauralom (Montenegró, Koszovó, Albánia)… Folytathatnám.
Ilyen körülmények között érthetően fontosabbá válik a térségben befolyással bíró külhatalmak (Egyesült Államok, Nyugat-EU, Oroszország) szerepe. Az Oroszországgal egyébként - ha úgy szotytyan kedvük - vígan üzletelő nyugati hatalmak zokon vették a jelenleg hivatalban lévő magyar kormánytól, hogy orosz érdekeltségű gázvezetéket részesít előnyben a még csak tervezett nyugat-európai érdekeltségűvel szemben. A mindenkori balliberális, szociálliberális kormányokat előnyben részesítő nyugati sajtó akkor ébredt rá, hogy a Gyurcsány-kormány rendőrsége brutális és törvénytelen erőszakkal verte le a 2006. őszi zavargásokat, amikor ezt a kormányt orosz földgáz- és kőolajszimpátiákkal gyanúsították meg. Az „oroszgyanú” elég volt ahhoz, hogy Nyugaton fölfödözzék: Gyurcsány Ferenc nem demokrata.
A dolog meglehetősen komikus, akárcsak a „hidegháború” szokványos értelmezése: mintha az Egyesült Államok és Nyugat-Európa kommunistaellenes keresztes hadjáratot folytatott volna. Ezt egyértelműen cáfolja Washington sok évtizedes stratégiai szövetsége a Kínai Kommunista Párt által vezetett Kínai Népköztársasággal, amelyet támogatott még a polgári demokratikus Indiával szemben is. Ez geopolitikailag lehetett volna értelmes (nota bene: nem volt az), de világnézeti hadjáratnak vajmi sápatag. Oroszország ma társadalom-lélektani szemszögből föltűnően hasonlít a versailles-i béke utáni Németországra vagy a trianoni béke utáni Magyarországra (bár „meleg” háborúban nem győzték le). Nem kizárólag az oroszok hibája, ha nemzeti önérzetük sérelmeire, a megaláztatásokra hivatkozva vezetőik a haderőre és a titkosszolgálatokra támaszkodnak, nem a népakaratra, s hogy elhitethetik velük: a gyöngécske és nem túl elvhű liberális-demokratikus ellenzék (ahogy Robespierre mondta) „a külföld pártja”.
A magyarországi nemzeti-jobboldali ellenzék szemfüles vezetője azonnal észrevette a lehetőséget: olyan konzervatív-liberális atlantisták segítségével, mint Szent-Iványi István (SZDSZ) és Németh Zsolt (Fidesz) megtámadta az „orosz” gázvezeték tervét - mintha Irán hivatalos „nyugati” szempontból barátibb állam lenne… -, és evvel egy csapásra visszaállította „euroatlanti” megbízhatóságának megtépázott hírét. Hívei nem voltak elég gyorsak. Példátlan dolog, de a Magyar Nemzet - amely Amerika- és Izrael-ellenes „vonalának” megfelelően kínai- és oroszbarátságot javasolt Orbán Viktor képviselőnek - első megrökönyödésében keményen megbírálta a Fidesz elnökét. Ezek után (szokás szerint) ismeretlen nevű, eddig soha nem publikált szerzők helyreállították a rendet a szerkesztőségben, és rázendített a jobboldalon (is) az oroszellenes kórus, amelyet ott a „nemzetáruló, muszkavezető komcsik” szólama gazdagít. Ma már a vezető magyarországi jobboldali napilap régiópolitikai „vonalvezetése” a The Washington Post „editorial line”-jához hasonlít, némi joggal, hiszen az Oroszországra irányzott amerikai rakéták lengyelországi és csehországi telepítése fejében az amerikai külpolitikusok és véleményvezérek (kisebb mértékban a nyugat-európaiak, akiknek olykor a demokratikus skrupulusok látszatát kell kelteniük) eltekintenek a Kaczynski ikrek (a Putyinénál is aggasztóbb) egyre parancsuralmibb rezsimjének a bírálatától.
Hát ha a Kaczynski ikreknek szabad, miért ne volna szabad más antiliberális-antidemokratikus helyi erőknek elkezdeniük a boszorkányüldözést, a kommunista- és szocialistaellenes hajtóvadászatot, a cenzúrát, az antimodernista őrjöngést, a teljes abortusztilalom bevezetését, a teokratikus bigottéria hivatalossá tételét, a diszkriminációt, az anti-antifasizmus győzelmi menetét. (Lengyelországban megvonták a spanyolországi nemzetközi brigádok néhány még élő veteránjának a nyugdíját.)
De Kelet-Európát elsősorban (és egyelőre) nem az ilyen-olyan diktatúra fenyegeti, hanem a zűrzavar: az iránytalan lázadásnak és a hatalmon lévő csoportok rémült és durva repressziójának az elegye. Kelet-Európában a modernséget - a modern (tőkés) gazdaságot: piacot, ipart, technikát, infrastruktúrát, hitelüzletet, népjóléti rendszert, jogi kodifikációt; no meg a modern kultúrát: természettudományt, betűvetést, egységes nyelvet és nyelvtant, időgazdálkodást, nemzeti tudatot, „történelmet” - mindenestül az állam (sok részben a leninista-sztálinista állam) alkotta meg, csöppet se kényszer- és erőszakmentesen. Az állam lévén kétszáz esztendeje a legfőbb társadalomalkotó tényező (s ez azért Nyugaton se történt annyira másként, mint ábrándos nyugatosok gondolni szokták, szoktuk volt), az állam szétverését nyomon követte a magában megállni képtelen társadalom szétesése. (Az antiglobalizmus helyi változatának „civil” inzurgensei nem látják, hogy államellenességük, nemzetállam-ellenességük azonos gyökerű és perspektívájú, mint a neokonzervatív-neoliberális ellenfeleiké.)
Itt nem az állam valaminő „meghaladása” következett be, hanem az államnak (azaz valamelyest a civilizáció itteni variánsának) a pusztulása, és az állam (vagyis az itteni civilizáció) előtti állapotba való részleges visszaesés. Oroszországban a „diktatórikus” kormány képtelen az adók behajtására, a monokultúrás állami nagyvállalatok tartják el. Magyarországon kormányzati, honvédségi, titkosszolgálati és más állami objektumokat privát biztonsági cégek őriznek, az állam még a maga fizikai önvédelmére se képes. Mindenütt a térségben jellegzetes állami funkciókat „a versenyszférába” (gyakran a maffiának) „szerveznek ki”, mert a szokásos irányítási funkciókat ez az államgépezet már nem tudja ellátni, ehhez se pénze, se tudása - mindennek a szörnyűséges válságtünetnek a „liberális” megideologizálása tiszta öncsalás, illúzió, légvár. Ettől már csak egy lépés a nemzetközi segélyszervezetek, békefönntartó külföldi haderők és globális pénzügyi csődgondnokok - rendkívüli állapotot igénylő - uralma, amely a nemzetközi kapitalizmusnak se érdeke (drága és nem hatékony, vö. Bosznia, Koszovó).
Nem csoda, bár igazán nem örvendetes, hogy Vlagyimir Putyin bürokratikus-katonai nacionalizmusa, az oroszországi de facto egypártrendszer ennyire népszerű. A Nyugat által rövidlátó és önsorsrontó módon szorgalmazott káosszal és Jelcin (béke poraira) elnöki éveinek szisztematikus fosztogatásával szemben ez rövid távon megnyugtató alternatívának tetszhetik a másnap, a megélhetés miatt aggódó, holtfáradt millióknak. Orbán Viktor - a magyarországi (és mindenünneni) szociálliberális sajtóval teljes összhangban - az etatista, „állami” mentalitás halálos vétkében marasztalta el „az oroszokat”. Akárcsak minden kelet-európai politikus (beleértve „baloldali” ellenfeleit), minden másnap ő is etatista, a páratlan napokon pedig antietatista és antikorporatista liberális. A kelet-európai politikusok igazi gondja nem ez. A probléma az, hogy a hatalom megszerezhető, de nem gyakorolható, mert az intézmények és tradíciók szétmállottak.
Helyükben csak a nyers kényszer egyik vagy másik formája látható. Ennek leküzdésére esküdött volt föl a humanista - így Magyarországon a Bibó István ihlette, lassacskán feledésbe merülő - demokratizmus, amely a jelek szerint már ki is szenvedett.
Tamás Gáspár Miklós, egyetemi oktató
Jelcin és öröksége
Népszabadság • Sz. Bíró Zoltán • 2007. április 28.
Történhetett volna rosszabbul is. A Szovjetunió és a szovjet típusú társadalmi rendszer párhuzamos felbomlása torkollhatott volna katasztrófába is, hisz e folyamat már-már kezelhetetlen kihívások sorát állította az egykori birodalom területén születő új államok régi-új elitjei elé.
Ez alól a legnagyobb utódállam, Oroszország sem jelentett kivételt. Sőt, az egykori szovjet térségért viselt - mellesleg akkor még teljesen természetesnek tekinthető - orosz felelősség tovább bonyolította a moszkvai elit egyébként sem egyszerű helyzetét.
Nem elég, hogy párhuzamosan kellett a demokratikus politikai átmenettel és a piacgazdaságra való áttéréssel összefüggő feladatokat teljesíteni, de mindezt az új államiság-államépítés keretei között kellett megtenni. Ráadásul eközben Moszkvának az egykori szovjet belső periféria államainak stabilitására is tekintettel kellett lennie. Tetézte a kockázatokat, hogy az egykori Szovjetunió birtokában volt a világ nukleáris fegyverarzenáljának csaknem fele. Kazahsztán területén több atomfegyver maradt, mint a korabeli brit, francia és kínai készletek együttesen. És akkor még nem beszéltünk olyan, a Szovjetunió felbomlásával közvetlenül összefüggő problémákról, mint az állampolgársági ügyek, vagy az immár nemzetközivé váló korábbi belső határok körüli bizonytalanságok.
Miközben a 90-es évek elején kibontakozó politikai és gazdasági transzformáció az Oroszországban korábban szinte teljesen ismeretlen polgári és politikai szabadság ígéretét és részben valóságát hozta el, aközben az átmenet rendkívül súlyos szociális terheket rakott a társadalom nagy többségére. Az éves infláció a "sokkterápia" első évében, 1992-ben az előzetesen kalkulált háromszáz százalékhoz képest annak épp kilencszeresére ugrott, visszavetve ezzel a fogyasztás szintjét és szerkezetét a korai brezsnyevi évekre. De nemcsak a szociális ár bizonyult magasnak. Épp úgy nyugtalanítóak voltak az átmenet bizonyos politikai következményei is. Mindenekelőtt ilyennek tekinthető a magánosítással párhuzamosan születő új tulajdonosi csoportok egy részének oligarchikus megszerveződése és politikai térnyerése. Moszkvai politikusi karrierjét Jelcin a peresztrojka éveiben látványos korrupció- és privilégiumellenes fellépésével alapozta ugyan meg, ám elnöki évei alatt mind megadóbban szemlélte az egykori állami vagyon elherdálását, a kleptokratikus önzés tobzódását, sőt - második elnöki ciklusa idején - maga is gyakorolta a családját "helyzetbe hozó" nepotizmust. Jelcin - miközben első elnöksége idején kétségtelenül erős ellenfelekre talált a reformok kommunisták irányította ellenzőiben - maga is hajlott a konfliktusok kiélezésére. Politikusi alkatától távol állt a kompromisszumkeresés. Az aprólékos munka prózája idegen volt tőle. Annál inkább élvezte a kiélezett helyzetek kínálta lehetőségeket. E vonása mutatkozott meg 1991 augusztusában, a Gorbacsov-elleni puccskísérlet idején, miként 1993 októberében, a parlamenti többséggel való szembekerülésekor. Ez az utóbbi ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a hatalom megtartásáért kész erőszakhoz is folyamodni. A '93-as incidens már nem egyszerűen határozottnak és elszántnak mutatta, de olyan politikusnak, aki gond nélkül képes akár a legalitás keretein is átlépni.
Jelcint nyilvánvaló felelősség terheli - még ha ebben részben osztozik is Dzsohar Dudajevvel - az első csecsen háború megindításáért. Az 1994-es katonai beavatkozás előtt ugyanis még távolról sem merültek ki a békés rendezés lehetőségei. Az ország területén zajló háború - a közvetlen és felettébb súlyos kölcsönös veszteségeken túl - sötét árnyékot vetett az orosz demokratikus átmenetre és visszahatott annak természetére.
Az orosz társadalom többsége máig erős fenntartással, sőt kritikával tekint ugyan a jelcini évekre - leginkább az országot eluraló káosz, az általános elszegényedés, a nemzeti méltóságot ért állítólagos sérelmek miatt -, ám azt mindezek ellenére is elismeri, hogy mégis csak az első orosz elnök idején jött létre a versengő demokráciának elvileg teret és lehetőséget adó új politikai rendszer és intézményi világ. Igaz, ez a rendszer kezdet kezdetétől magában hordozta autoriter túlhajtásának és működtetésének lehetőségét. Ám ez a lehetőség nem csupán politikai elhatározás kérdése - noha nyilván az is -, de jelentős részben magából az orosz történelmi fejlődésből következik. A Jelcin idején megkonstruált alkotmányos rendszer, amely szerkezetében rendkívül közel áll a francia modellhez, nemcsak azért válhatott mára minden más hatalmi tényezőt elhomályosító erős elnöki rendszerré, mert annak működtetői így akarták, hanem, mert az orosz politikai fejlődésből éppúgy hiányzik a befolyásos helyi hatalom, miként az egyes embert jellemző civil kurázsi hagyománya. De túl ezen Oroszországban más is hiányzik. Továbbra sincsenek tényleges társadalmi felhatalmazással bíró erős pártok. Ilyen közegben - valódi hatalmi ellensúlyok nélkül - nem nehéz új helyzetet teremteni. Ám bármennyire kritikusan is ítéljük meg Jelcin politikai teljesítményét, azt mégis csak el kell ismernünk, hogy elnöksége idején a nyilvános politika legfőbb színterének, a parlamentnek a mainál jóval komolyabb szerep jutott. A dumaválasztások, ha nem is voltak maradéktalanul tiszták, ám mégiscsak valamiféle politikai versenyre emlékeztettek.
A nyilvánosság pedig - még ha egy idő után megannyi magánérdek kifejezőjeként funkcionált is - mégis csak hitelesebb és sokoldalúbb képet adott a valóságról, mint a mai írott és elektronikus sajtó. A médiumokban megjelenő versengő érdekek, noha nyilvánvalóan nem voltak elfogulatlanok, összességükben mégis csak egyfajta "térlátást" biztosítottak. Ma már ennek alig van nyoma. Miként annak sincs, ahogyan Jelcin egykor állta a nyilvános kritikát. Talán épp ebben a vonatkozásban mutatkozik meg a legélesebben a két elnök közti különbség.
Oroszország Jelcin idején nemcsak belső rendjében, politikai értékeiben igyekezett a nyugati mintáknak megfelelni, de a nemzetközi színtéren is megpróbálta magát új, együttműködő, a Nyugat szabályrendszeréhez alkalmazkodó szereplőként feltüntetni. Ez persze nem mindig sikerült, ám az erre való törekvés - kiváltképp Jelcin első elnöki ciklusa idején - nyilvánvaló volt. Ez persze megint csak nem csupán valamiféle elhatározásból következett. Oroszország ugyanis ezekben az években mind gazdasági, mind katonai erejét tekintve jelentősen meggyengült. Az ország elmélyülő pénzügyi kiszolgáltatottsága egyre szűkebbre szabta mozgásterét. Mindazonáltal a jelcini politika lehetett volna kifejezetten destruktív. Néhány apróbb epizódot leszámítva, mégsem ez történt. Kelet-Közép-Európa államai pedig megnyugvással vehették tudomásul, hogy teljes értékű szuverenitásuk helyreállítását Moszkva sem nem tudja, sem nem akarja megakadályozni. Sőt, ezekben az években Jelcin és politikai szövetségesei figyelméből még arra is futotta, hogy megkövessék mindazokat - így a magyarokat is -, akikkel szemben a Szovjetunió bárminemű méltánytalanságot követett el. Akkor ezért - még ha egyébként ez joggal merülhetett volna is fel - senki nem várt el semmiféle ellentételezést. Merthogy önnön politikai szerepét és küldetését Jelcin leginkább abban látta, hogy a szovjet típusú totalitarizmus dekonstruálója legyen. Őrizzük meg emlékét ebben a szerepben!
Sz. Bíró Zoltán, történész
|
