Sz.Bíró Zoltán alábbi elemző írása az ÉS 2006. július 21-i számában jelent meg.
Oroszország még 2002-ben, a Nyugattal való széleskörű együttműködés időszakában nyerte el a jogot arra, hogy vendégül láthassa a világ legfejlettebb országait tömörítő G8-as csoport vezetőit. Akkor még minden arra utalt, hogy Moszkva a fejlett Európához történő közeledés és majdani teljes integráció jegyében rendezi meg a találkozót. 2003 végétől azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Oroszország új irányt ad külpolitikájának. A találkozót megelőző egy évben pedig már világos volt: Moszkva a tanácskozást mindenekelőtt arra használja fel, hogy látványosan demonstrálja új keletű erejét és visszanyert magabiztosságát. Aligha gondolhatott erre bárki is, kiváltképp 1975 novemberében, amikor a csoport első megbeszélésére – akkor még csak hat ország részvételével – sor került. A Giscard d’Estaing francia elnök kezdeményezte első tanácskozást az olajválság sokkhatása alatt tartották meg. A nyolcvanas évek elejétől a gazdasági és pénzügyi kérdéseken túl egyre több politikai és más természetű probléma került napirendre: előbb Afganisztán ügye, majd pedig a Szovjetunióhoz fűződő viszony kérdése. 1986-tól vált a találkozók állandó témájává a környezetvédelem, majd egy évvel később a kábítószer-kereskedelem. 1989-től átmenetileg Kelet- és Kelet-Közép-Európa politikai jövője került a csoport figyelmének középpontjába, majd pedig – mindezzel szoros összefüggésben – a nukleáris fegyverek további elterjedésének megakadályozása.
Moszkva először 1991-ben, a Szovjetunió végnapjaiban kapott meghívást a csoport tanácskozására. A júliusi, Londonban megtartott találkozón Mihail Gorbacsov mint vendég vett részt és próbálta meggyőzni kollégáit arról, hogy jelentős hitelekkel segítsék országát – hiába.
Az önálló Oroszország képviseletében Borisz Jelcin mind az 1992-es müncheni, mind az azt követő tokiói csúcson jelen volt, ám akkor vendégként még csak a G7-ek találkozója után ülhetett egy asztalhoz a világ vezető hatalmainak irányítóival. Ezeknek a megbeszéléseknek a legfontosabb témája az oroszországi reformok hitelezése volt. Az 1994-es nápolyi találkozón az orosz elnök először ült a „nagyok” közt a napirendre tűzött politikai ügyek vitáin, ám továbbra se volt részese a gazdasági és pénzügyi kérdéseket tárgyaló megbeszéléseknek. Mégis, ettől a találkozótól kezdve emlegetik a G7-es csoportot „politikai nyolcakként” is.
A kölcsönös bizalom 1996-ra megteremtette annak feltételeit, hogy Jelcin immár Moszkvába invitálhatta e politikai klub tagjait. Az április végén, mindössze másfél hónappal az oroszországi elnökválasztás első fordulója előtt megtartott tanácskozás nem számított ugyan „hivatalos” csúcstalálkozónak, ám a csoport valamennyi országának vezetője fontosnak találta, hogy személyes jelenlétével is súlyt adjon az eseménynek, és ezzel is támogassa Jelcin újraválasztását. A moszkvai tanácskozás egyetlen témát tűzött napirendre – ezzel is eltérve a csúcstalálkozók megszokott rendjétől –, a nukleáris biztonság ügyét.
Oroszország csak 1997-ben került abba a helyzetbe, hogy tartósan stabilizálni tudta csoportbeli tagságát. Mindez szorosan összefüggött a NATO első keleti bővítése kapcsán képviselt moszkvai magatartással. Jelcin ugyanis – cserébe a bővítés elfogadásáért és a NATO-orosz viszonyt új alapokra helyező párizsi dokumentum aláírásáért (1997. május 27.) – még március végén, a Helsinkiben megtartott orosz-amerikai csúcstalálkozón ígéretet kapott arra, hogy Moszkva G7-es csoportnál eddig élvezett meghívotti státusza állandó politikai tagsággá válik. És erre rövid időn belül valóban sor is került. Júniusban a denveri csúcstalálkozón Oroszország már lényegében csaknem valamennyi, a gazdasági és pénzügyi kérdésekre is kiterjedő megbeszélésen részt vehetett, annál is inkább, mert a tárgyalások középpontjában a keleti óriás világgazdaságba történő visszaintegrálása állt. Az 1998-as orosz pénzügyi válság ugyan némiképp lelassította Moszkva teljes klubbeli „elismerését”, ám mindez – mint utóbb kiderült – csak átmenetinek bizonyult. Putyin színrelépésével ugyanis a „beillesztési” folyamat ismét lendületet nyert. Sőt, mivel Berlin maga elé engedte az elnöki poszt betöltésében Moszkvát, Oroszország már 2002-ben megkapta a felhatalmazást az idei csúcstalálkozó megrendezésére. Ugyanettől az évtől a Kreml már a soros csúcstalálkozó előkészítő fázisában bekapcsolódhatott a közös munkába, a dokumentumok elkészítésébe; csak néhány pénzügyi kérdés jelentett – és jelent ma is – kivételt. A 2003-as eviani csúcson már eme új jogosítványok birtokában vett részt Oroszország.
A nyugati világ meghatározó hatalmai természetesen tudatában voltak a meghívott fél korlátainak. Világosan látták a korabeli orosz gazdaság gyengeségét és fejletlenségét. És azzal is tisztában voltak, hogy az oroszországi politikai rendszer működése még meglehetősen távol áll a jól bejáratott liberális demokráciák politikai mintájától. De mind 1994-ben, mind pedig 1997-ben az volt az uralkodó nyugati megítélés, hogy Oroszország ugyan továbbra sem kifejlett képviseleti demokrácia, de minden jel szerint az akar lenni, akkor pedig ezekkel a politikai gesztusokkal is támogatni kell ebben. Az orosz gazdaság valóban gyengén működik, de legalább így rászorul a támogatásra, s az effajta függés még segítségére is lehet a Nyugatnak: minél kiszolgáltatottabb Moszkva, annál inkább befolyásolható. Erre pedig nagy valószínűséggel szükség lesz, ha másért nem, hát biztonsági okokból.
Ez a helyzet persze nem egy grandiózus nyugati összeesküvés nyomán jött létre, mindazonáltal a pénzügyi függés kialakult: Oroszország a Szovjetuniótól megörökölt mintegy 80 milliárd dolláros külső adósságát kevesebb mint egy évtized alatt megduplázta. Ez önmagában még nem is lett volna különösebb baj, ha nem párosul az orosz gazdaság teljesítményének drámai ütemű hanyatlásával. A kilencvenes évek végére az orosz gazdaság kisebb GDP előállítására volt már csak képes, mint Hollandia.
Miután a kelet-európai térség politikai jövője és stabilitása a Szovjetunió felbomlását követő évtizedben mindvégig bizonytalan maradt a Nyugat intenzíven kereste az ezzel összefüggő kockázatokat mérsékelni képes eszközöket. Szerencsére a „politikai nyolcak”-formátum éppúgy elfogadható volt Moszkvának, mint a nyugati hatalmaknak. Az utóbbiak az érintkezésnek ezt a formáját alkalmasnak találták arra, hogy Oroszországot és annak közvetlen környezetét puha kontroll alatt tartsák, míg a jelcini Oroszországnak nyilvánvalóan imponált, hogy az ország gyengesége és zavaros belső viszonyai ellenére ott lehet a legfejlettebb liberális demokráciák szűk elitjében.
Az 1998-as pénzügyi válság után azonban meglepő gyorsasággal regenerálódott mind az orosz gazdaság, mind pedig a központi költségvetés. 1999-től a bruttó hazai termék évi csaknem 7 százalékos ütemben bővült. Ha ezt a növekedést a dollár folyó árfolyamán átszámítva követjük nyomon – miután a rubel reálértéke jelentős mértékben nőtt – még látványosabb adathoz jutunk. E metodika szerint a növekedés évi üteme csaknem 25 százalékos, merthogy az orosz GDP az 1999-es 200 milliárd dollárról 2005-re 772 milliárdra nőtt, vagyis hat év alatt csaknem megnégyszereződött. Ezzel a teljesítménnyel Oroszország ugyan valóban nincs még a világ nyolc legnagyobb gazdasága között – jelenlegi pozíciója a listán a tizenkettedik, vagyis nemcsak a „hetek” előzik meg, hanem Kína, Spanyolország, Dél-Korea és Brazília is –, de felzárkózásának üteme rendkívül látványos. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) 2006-ra vonatkozó előrejelzése szerint az év végén Oroszországé lesz a világ tizedik legnagyobb gazdasága. Ha azonban ezeket az adatokat vásárlóerő-paritáson vesszük számba, akkor már most is előkelőbb Moszkva helyzete. Ezen a világlistán ugyanis a kilencedik helyen áll, igaz, lényegesen elmaradva mind Kínától, mind Indiától. JJavult a központi költségvetés helyzete is. Az 1998-as pénzügyi válság idején a központi büdzsé jó, ha havi 2-3 milliárd dollárt be tudott szedni, miközben a kiadások egyes hónapokban – leginkább a rövid futamidejű állampapírok refinanszírozása miatt – ennek csaknem három-négyszeresét tették ki. Ma a központi költségvetés többlete a GDP 7,5 százaléka. Az ország arany- és valutatartalékai pedig megközelítik a 300 milliárd dollárt. És ami még ennél is beszédesebb: e tartalékok növekedése immár hónapok óta heti 6-7 milliárd dollár.
Ám az Ám az utóbbi öt-hat évben a belső politikai állapotok is alaposan megváltoztak. Putyin teljességgel indokolt stabilizáló és államerősítő programja az első elnöki ciklus utolsó évétől mind több kétséget ébresztett. A demokratikus konszolidáció perspektívája egyre inkább elhomályosult. A közhatalom mind több vonatkozásban öltött autoriter jegyeket. A rendkívül ellentmondásos Jukosz-ügynél is árulkodóbban mutatta meg Putyin és környezetének sajátos demokrácia-felfogását a 2003 decemberében megtartott parlamenti választás. Ez volt ugyanis az első olyan szavazás a függetlenné vált Oroszország történetében, amikor a hatalmon lévők mindenfajta politikai kockázat nélkül, győzelmük csaknem teljes bizonyosságának tudatában szállhattak versenybe, ám így sem voltak képesek méltányos versenyfeltételeket biztosítani politikai ellenfeleiknek. Joggal merül fel a kérdés: ha erre a győzelem biztos tudatában sem hajlandóak, akkor hajlandóak-e erre bármikor is?
A 2003 nyarától kibontakozó belpolitikai fejlemények rövid idő alatt jócskán átrendezték a hatalmi eliten belüli erőviszonyokat is. Ennek következtében az addig számottevő politikai és gazdasági befolyással rendelkező – ám hagyományosan csekély társadalmi támogatású – nyugatos és liberális csoportok radikálisan meggyengültek. Ez pedig azzal járt, hogy a hatalmi elit a külvilággal való érintkezésben is mind jobban elveszítette kompromisszumkészségét. Ennek látványos példája Ukrajna esete. A 2004 őszi ukrajnai elnökválasztások idején Moszkva aligha követett volna ilyen magatartást, ha a hatalmi eliten belül a liberális csoportok megtartják pozícióikat. De miután kihullottak onnan, nem maradt olyan befolyásos elitbeli csoport, amely az egyébként számos tekintetben legitim orosz érdekek ukrajnai védelmét hasonlóképpen legitim és egyben hatékony politikai magatartás felé terelhette volna. Moszkva a 2004-es „ukrajnai ütközetet” súlyos kudarcként élte meg, s ennek hatására óriási erőfeszítésekbe kezdett a környezetében zajló „színes forradalmak” blokkolására. A szovjet belső periféria „forradalmai” minden korábbi érdekütközésnél súlyosabban megterhelik Oroszország és a Nyugat, azon belül is Moszkva és Washington kapcsolatait. Ez az első olyan konfliktus a hidegháború lezárta óta, amikor a szembenállásnak ideológiai fundamentuma van. Oroszország ugyanis e „forradalmakat” nem demokratizálásnak tekinti, hanem környezete destabilizálásának és a Nyugat befolyásnyerési kísérletének. Szó sincs demokratizálásról – hangoztatják Moszkvában –, annál inkább Oroszország térségből történő kiszorításáról. A nyugati álláspont pedig ezzel szöges ellentétben az állítja, hogy a térség mindaddig nem válik stabillá, amíg következetesen nem demokratizálják.
Moszkva és a Nyugat ellentéte azonban nemcsak az egykori szovjet belső periféria terében mutatkozott meg. Nyugatról egyre nyilvánvalóbb bizalmatlansággal szemlélik Oroszország ázsiai politikáját is. Moszkva, miközben a G8-as csoport elnöki szerepére készült, világosan látta – gazdasági erősödése ellenére is – azokat a továbbra is meglévő politikai és gazdasági deficiteket, amelyek rendkívül sebezhetővé teszik. Ezek kompenzálására 2005 nyarától kezd feltűnő aktivitást mutatni az ázsiai térségben, mindenekelőtt az ún. Sanghaji Együttműködési Csoport tevékenységének látványos fölerősítésével. Az eredetileg a Kínával közvetlenül érintkező szovjet utódállamok (Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán), valamint Oroszország déli határainak delimitálására szerveződött csoport, az un. Sanghaji Ötök (merthogy a csoport ötödik tagja maga Kína volt) fokozatosan bővült és kapcsolt magához egyre újabb ázsiai hatalmakat. E folyamat ma ott tart, hogy az alapító tagokon túl immár a csoporthoz tartozik Üzbegisztán is, és megfigyelői státuszban ott van India, Pakisztán és Irán. Nehéz lenne ennél bizarrabb összetételű szervezetet elképzelni, ám a csoport létezik és meglehetősen tevékeny. És ez az aktivitás aligha függetleníthető Moszkva idei G8-as elnökségétől. Orosz részről szívesen hivatkoznak arra, hogy a sanghaji csoport a világ népességének csaknem felét fogja egybe. Moszkva számára pedig egyáltalán nem lehet közömbös, hogy a G8-as csoporton belül a sanghaji szervezet államainak szószólója lehet.
A másik terület, ahol Oroszország önnön deficitjeit láthatóan ellensúlyozni akarja az az energiabiztonság és energiaszállítás ügye. Moszkva pozíciója itt kétségtelenül rendkívül erős. Ma Oroszország a világ második legnagyobb kőolaj-exportőre, míg a földgáz-kitermelés és -export tekintetében Moszkva számít vitathatatlanul a piacok első számú szereplőjének. A közelmúltig a hivatalos orosz politika gyakran élt önmeghatározásként az „energetikai szuperhatalom” formulával, mígnem néhány moszkvai elemző fel nem hívta a figyelmet arra, hogy ez a jelzős szerkezet valójában oximoron, vagyis ilyen dolog egész egyszerűen nincs és nem is létezhet, mert vagy szuperhatalom egy állam, vagy más államok energiaszállítója, de az biztos, hogy önmagában a jelentős energiaszállítási képességtől egyetlen hatalom sem válik szuperhatalommá. Fontosabb, hogy bár 1999 és 2004 között az oroszországi kőolaj-kitermelés évi átlag 8,5 százalékkal bővült, ez a növekedés 2005-re drámaian lelassult, s idén már az 1 százalékot sem haladja meg. Nem sokkal jobb a helyzet a földgázkitermelésben sem. 2005-ben a FÁK-térséget leszámítva Oroszország 147 milliárd köbméter gázt exportált, az idén ennél már csak 2-3 milliárd köbméterrel nagyobb mennyiségre lesz képes. Mindez azt sejteti, hogy technológiai értelemben az ország elérkezett lehetséges teljesítményének határaihoz és ezek a határok hatalmas beruházások és technológiai fejlesztések nélkül aligha tágíthatók. Beszédes tény, hogy Oroszország kőolaj-kitermelése 2005-ben lényegében arra a szintre jutott, amire 1991-ben a Szovjetunió tagköztársaságaként képes volt. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a Szovjetunió felbomlása óta Azerbajdzsánban a kőolaj-kitermelés megduplázódott, míg Kazahsztánban két és félszeresére nőtt, akkor az orosz eredmények igencsak mérsékeltnek tűnnek.
Még inkább akadályozza azonban Oroszország erős hatalmi státuszának megszilárdítását a népesség drámai fogyása. Az Orosz Birodalom az I. világháború előtt még a világ harmadik legnépesebb országa volt Kína és India után. 1991 végén, a Szovjetunió felbomlásakor Oroszország örökölte meg a teljes lakosság valamivel több mint felét, és ezzel a világ hatodik legnépesebb országának számított. 1993-ban azonban drámai fordulat következett be, a halálozási adatok ugyanis ettől az évtől kezdve nagy mértékben meghaladják a születési számot és semmi jele annak, hogy ez belátható időn belül megváltoznék. 1993-tól több mint 11 millióval többen haltak meg, mint születtek Oroszországban. A negatív természetes szaporulatot csak az ellensúlyozza valamelyest, hogy a kilencvenes években a szovjet belső perifériáról tömegek, főként oroszok települtek vissza az anyaországba. Ma a teljes népesség az 1991-es 149 milliónál csaknem hatmillióval kevesebb, és már olyan országok is megelőzik, mint Pakisztán és Banglades. Ha a tendencia nem változik, a század derekára a lélekszám 100 milliósra zsugorodik, és ez megannyi súlyos gondot szül. Többek között óriási feladatot jelent majd az Urálon túli területek megtartása, merthogy már ma is az ország európai részein él a népesség négyötöde.
A jelen azonban még másról szól. Leginkább arról, hogy Oroszország a most megtartott G8-as találkozón – a várakozásoknak megfelelően – magabiztosan igazolta: a világpolitika meghatározó szereplője. Lehetnek ugyan komoly deficitjei, de az ezzel összefüggő bírálatok különösebben nem foglakoztatják. Már csak azért sem, mert egy ideje olyan szereplőnek tekinti magát, amelyik nincs mások támogatására rászorulva, sőt immár elég ereje van ahhoz, hogy maga válják más államokat vonzó hatalmi központtá.
Sz. Bíró Zoltán |
