A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna

Sz.Bíró Zoltán: Oroszország: mi lesz itt?

        Oroszország jövő év márciusában ismét elnököt választ, legalábbis ez idő szerint úgy fest. Noha számos elemző továbbra sem zárja ki Putyin harmadik elnöki mandátumát – már csak azért sem, mert az ehhez szükséges alkotmánymódosítás a mai Oroszországban aligha ütközne politikai akadályokba –, mindazonáltal valószínűbb, hogy a jelenlegi elnököt 2008. május végén, mandátumának lejártakor valaki mégiscsak fölváltja. Minden jel szerint Putyin valóban komolyan gondolja, amit mond, és – az alkotmányban biztosított két egymást követő elnöki ciklusának lejártakor – távozik. De hogy hová, az továbbra is rejtély. A még mindig fiatal és energikus Putyint nehéz “politikai nyugdíjasként” elképzelni, ezért aztán javában folyik nemcsak a leendő utód személyének, de az államfő további sorsának latolgatása is.
        Nem teljesen alaptalan, hogy a fenti, legvalószínűbb forgatókönyvön kívül más szcenáriók is lehetségesek. A politikai elit egy része láthatóan újra és újra megpróbálja meggyőzni az államfőt a harmadik ciklus elfogadásának szükségességéről. Már 2005 tavaszán érzékelhető volt az a törekvés, amellyel bizonyos, nehezen azonosítható csoportok igyekeztek az elnöki poszt ismételt betöltését Putyin államférfiúi kötelességeként feltüntetni. A központi televíziós csatornák többsége hétvégi politikai elemző műsoraiban hétről hétre sulykolta a tételt: szép és fontos dolog az alkotmány, de még szebb és még fontosabb az ország stabilitásának és egységének megőrzése. Ez pedig akkor lesz a legsikeresebb és akkor van rá a legtöbb garancia, ha Putyin félretolja jogászi aggályait és elvállalja legalább még egy cikluson át az államfői szerepet. Ha nem így jár el és visszavonul – állították a kommentárok –, akkor nem is államférfi, hanem önző magánember, aki képtelen a haza üdvére tenni. De nemcsak efféle erős morális nyomással próbálták Putyint az elit bizonyos, valószínűsíthetően leginkább a titkosszolgálatok felől érkező csoportjai befolyásolni, hanem ennél jóval keményebb eszközökkel is. Minden bizonnyal ennek a “terelgetésnek” esett áldozatául Vlagyimir Usztyinov orosz főügyész is, akit tavaly tavasszal menesztett váratlanul Putyin. Igaz, utóbb megtette igazságügy-miniszternek, ám felmentése így is máig találgatások tárgya. A legvalószínűbb az a magyarázat, amely a menesztést a Putyin környezetében ügyködő titkosszolgálati csoport túlzott megerősödésével és mértéket vesztő ambícióival kapcsolta össze. Usztyinovot az orosz sajtó és elemzői kör ugyanis Igor Szecsin emberének tartja. A nyilvánosságot feltűnően kerülő Szecsin, aki az elnöki adminisztráció második embere és egyszersmind az állami tulajdonban lévő Rosznyefty olajtársaság igazgatótanácsának elnöke, általános vélekedés szerint az elit titkosszolgálati csoportjának vezéralakja. Állítólag ő és környezete forszírozná a legerőteljesebben Putyin harmadik ciklusát, ebben látva legerősebb biztosítékát annak, hogy a titkosszolgálati csoportok megőrizhetik 2000-től elnyert politikai és üzleti pozícióikat. Hogy mindez megfelel-e a valóságnak – kívülállóként nehéz ellenőrizni. Miként azt a feltevést is, amely a Litvinyenko-gyilkosságot is a közelgő elnökválasztás körüli, eliten belüli konfliktussal hozza összefüggésbe. Mindenesetre az eddig nyilvánosságra került adatokból a leginkább hitelt érdemlőnek mégiscsak az a feltételezés látszik, amely szerint a fölöttébb különös akció célja végső soron Putyinnak a nemzetközi közösség előtti kompromittálása lett volna. Mindezt azért, hogy az elnök belássa, nem kell a külvilág ítéletével törődni, merthogy az – függetlenül a tényektől és történésektől – méltatlanul ellenséges.
        Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Egy azonban bizonyos: tizenhárom hónappal az elnökválasztás kitűzött időpontja előtt továbbra sem világos, mi fog történni jövő márciusig. Sőt, ott kísért a gyanú, hogy az idei év – még ha Putyin rendszere most jóval stabilabb is, mint volt Jelciné második ciklusa idején – kísértetiesen emlékeztet majd 1999-re. Mert mi is történt akkor? Meglehetősen sok minden! Ez az az év, amikor egymás után három miniszterelnöke volt az országnak. Ez ugyan nem volt példa nélküli, merthogy az előző évre is épp három jutott. E gyakorlat ismétlődése azonban mindennél jobban mutatta a hatalom immár prolongált tanácstalanságát. Ugyanakkor az elit nemcsak a lehetséges utód személyében nem tudott dűlőre jutni – jellemző módon a valóban szabad, tényleges alternatívákat felkínáló választás lehetősége már akkor sem merült fel –, de arra is képtelennek bizonyult, hogy fenntartsa a tisztességes politikai verseny látszatát.
        Ez az az év, amikor a modern Oroszország történetében a politikai osztály talán a legméltatlanabb csatáit vívja. Ütközeteiben kínosabbnál kínosabb ügyeket visz nyilvánosság elé, tovább növelve az elittel szembeni egyébként is meglévő erős társadalmi bizalmatlanságot. Ez az az év, amikor már nemcsak az orosz médiumokban lehet olvasni a Jelcin környezetéig elérő korrupciós ügyekről, de a témát fölkapja a nemzetközi sajtó is. Ekkor már az orosz főügyészség is munkához lát, ám ezt nem teheti sokáig, merthogy az intézmény első embere fölöttébb kínos ügybe keveredik. A főügyészt ugyanis nehezen félreérthető helyzetben lefilmezik két konzumhölgy társaságában. Jelcin és környezete – miután biztosra akarnak menni – nemcsak az érintettnek mutatatják meg a felvételt, de a tudásra éhes nagyközönségnek is az egyik központi televíziós csatorna esti hírműsorában. Hadd okuljon a nép!
        Ezzel azonban nem volt vége az évnek. Még hátra volt az augusztusi Baszajev és Hattab vezette dagesztáni csecsen betörés. És hogy a történet itt se legyen egyértelmű és világos, nem sokkal a támadás megkezdése után nyilvánosságot kapnak azok a lehallgatott – állítólagos – telefonbeszélgetések, amelyeken a csecsen hadúr, Samil Baszajev rosszallását fejezi ki Borisz Berezovszkijnak, a szövetségi Nemzetbiztonsági Tanács akkori helyettes titkárának, mondván: “nem ilyen orosz válaszcsapásban egyeztünk meg”. Valóban ez hangzott el? Voltak egyáltalán ilyen beszélgetések? Máig nem tudjuk. Miként azt sem, hogy mi történt a szeptemberi moszkvai lakóházrobbantásokkor. Különböző okokból ugyan nem tartom valószínűnek, még kevésbé bizonyítottnak a Putyin ellenfelei által hangoztatott verziót, hogy e robbantások hátterében az orosz titkosszolgálatok állnának, de magam is úgy vélem, számos fontos kérdés továbbra is megválaszolatlan. Többek között máig tisztázatlan, hogy mi is történt Rjazanyban néhány nappal a moszkvai robbantások után. Az a magyarázat ugyanis, amivel a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB igazgatója, Nyikolaj Patrusev szolgált, aligha meggyőző. Szerinte ugyanis a lefülelt robbantási kísérlet nem volt más, mint a titkosszolgálatok szimpla “éberségi gyakorlata”. De miért is?
        Azt ugyan nem állítom, hogy Moszkva valamilyen nagyszabású akcióval próbálna 2007-ben radikálisan új politikai helyzetet teremteni, olyan “új helyzetet”, amely indokolttá tehetné Putyin maradását. Semmi nem utal arra, hogy az elnök érdekelt lenne ebben. Ha maradni akarna, azt efféle “színjáték” nélkül is megtehetné. Minden feltétel adott hozzá. Mégsem lehet azt kizárni, hogy lesznek-lehetnek olyan elitbeli csoportok, amelyek mégis csak megpróbálkoznak majd ilyesmivel. Mégpedig azért, mert óriási tétekről van szó. Egyáltalán nem mindegy, hogy ki, illetve kik ellenőrzik 2008 után azokat a globális jelentőségű erőforrásokat, amelyekkel Oroszország kétségtelenül rendelkezik. És a következő négy-nyolc évben nagy valószínűséggel megmarad ezeknek az erőforrásoknak – mindenekelőtt a földgáznak és az olajnak – a fontossága és feltehetően az értéke is. Paradox módon 2007-ben épp az teszi az elnökválasztás előtt álló Oroszország belső stabilitását kérdésessé, hogy Putyinnak sikerült két elnöki ciklusa alatt politikai értelemben stabilizálnia, gazdasági tekintetben pedig növekedési pályára állítania Oroszországot, miközben az államnak sikerült a stratégiai erőforrások fölötti kontroll jelentős részét is visszaszereznie. Az ország ismét vonzóvá vált, kiváltképp a fölötte gyakorolható politikai felügyelet. Mindazonáltal mind a stabilitás, mind a növekedés némiképp csalóka. A politikai stabilitás ugyanis nyilvánvalóan autokratikus színezetű. A gazdasági növekedés pedig – amely 1999-től évi átlagban csaknem hétszázalékos GDP-növekedést jelentett és jelent – nagyrészt az energiaárak rendkívül kedvező konjunktúrájának volt köszönhető. Ez az utóbbi körülmény Oroszországot nagymértékben sebezhetővé is teszi. Olyannyira, hogy a mai orosz export szerkezete – amiről a hivatalos politika nem szívesen értekezik – rosszabb, mint a késői szovjet korszak idején. Ma ugyanis az orosz export mindössze 1,7 százalékát alkotja a feldolgozóipari termékek, illetve a szolgáltatások aránya. A fejlett technológiát igénylő exporttermékek részesedése pedig épp hogy eléri a teljes kivitel 0,3 százalékát, az is feltehetően jórészt fegyver lehet. De nem kevés nyugtalanságra adhat okot az a körülmény is, hogy az ismert oroszországi gáz- és olajlelőhelyek háromnegyede immár kitermelés alatt áll. Ez fölöttébb magas arány. Miként az is, hogy a kitermelhető gáz és olaj mennyiségének több mint hatvan százalékát már felszínre hozták. Mind az olaj, mind a gáz kitermelése az elmúlt két évben lényegében stagnált, merthogy a kitermelt mennyiség mindössze egy-másfél százalékkal bővült. Komoly orosz előrejelzések szólnak arról, hogy a következő nyolc-tíz évben mind a kőolaj, mind a földgáz tekintetében a szárazföldi kitermelőhelyek kimerülnek, és a bányászat súlypontja átkerül a tenger alatti kontinentális talapzatra. Ezzel azonban többféle gond is jár. Egyrészt Oroszországnak, miután néhány hónappal ezelőtt eladta utolsó olajkitermeléshez használt tengeri platformját, nincsenek a tengeri bányászathoz szükséges eszközei. Másrészt, bármennyire meglepő, továbbra is hiányoznak azok az oroszországi üzemek, illetve gyárak, ahol megfelelő minőségű – egyetlen helyen hegesztett –, gázszállítására alkalmas csöveket tudnának előállítani. És ezzel még távolról sem ért véget az orosz képességeknek határt szabó példák sora. Mert egy dolog stratégiai súlyú energiakészletekkel rendelkezni, és egészen más felszínre hozni, majd a megfelelő piacokra eljuttatni őket. A putyini politikai retorika – időnként talán némi fenyegető éllel is – szívesen emlegeti az európai piacokat kiváltó majdani ázsiai vásárlókat. Csakhogy Oroszország egyelőre Európában értékesíti olaj- és gázexportjának kilencven százalékát. Máig hiányoznak azok a megfelelő gáz- és olajvezetékek, amelyeken Moszkva nagy mennyiségben ázsiai piacokra szállíthatna. Ezeket nem kevés költséggel meg kell még építeni. És egyelőre az is kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e? Megéri-e efféle költségekbe vernie magát, ha például Kína az európai vevőknél csak jóval olcsóbban hajlandó orosz gázt vásárolni. És – mindezeken túl – szép dolog Berlinnek fölajánlani a Jeges-tengerben található, kitermelésre váró ún. Stockman-lelőhely gázkincsét, de előbb talán meg kellene tervezni és fel kellene építeni az ehhez szükséges infrastruktúrát. A moszkvai szakértők egy része maga is kételkedik abban, hogy a mai orosz adottságok elégségesek hozzá.
        Mindez persze nem tartja vissza a különböző elitcsoportokat attól, hogy amit csak lehet, megmozgassanak és hadrendbe állítsanak favoritjuk sikeréért. Egy ideje Putyin – saját helyzete felől nézve nagyon helyesen, merthogy ameddig csak lehet, próbálja kitolni a “béna kacsa” helyzet bekövetkeztét – két lehetséges jelöltet versenyeztet az elnöki címért. Egyikük Dmitrij Medvegyev első miniszterelnök-helyettes, aki egyben a Gazprom igazgatótanácsának elnöke is. Továbbá az ő feladata az ún. nemzeti programok – egészségügy, oktatás, mezőgazdaság és lakásépítés – felügyelete. Ez a hatalmas pénzügyi források fölött rendelkező szerep lehetővé tette, hogy a negyvenes évei elején járó, komolyabb politikusi kvalitásokat eddig fel nem mutató, ám félelmet sem keltő jelölt széles körű társadalmi ismertségre és elfogadottságra tegyen szert. A nem régi közvélemény-kutatások azt mutatták, harmincnyolc százalékos támogatottságával ő számít az első számú esélyesnek. Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy ez a történet még távolról sem lefutott. Már csak azért sem, mert Putyin környezetének “titkosszolgálati szárnya” egyáltalán nincs megelégedve a helyzettel. Medvegyev, miként eredetileg Putyin is, jogászember, csakhogy ellentétben a jelenlegi elnökkel és környezetének számos tagjával, soha nem voltak titkosszolgálati kapcsolatai. Többek között ezért is lehet a kulisszák mögötti küzdelem “civil szárnyának” támogatottja. Medvegyev versenytársa Szergej Ivanov honvédelmi miniszter, miniszterelnök-helyettes, aki e pozíciója révén a hadiipart és az ahhoz kapcsolódó fegyverexportot is ellenőrzi. Ivanov ugyan nem felügyel nagyszabású szociális programokat, de hozzá tartozik az orosz “átlagember” másik álma, a magabiztos, erőt és méltóságot sugárzó állam jelképe, a hadsereg. A honvédelmi miniszter egyelőre még jócskán elmarad vetélytársától, merthogy támogatóinak köre mindössze huszonhárom százalékos. Ebből azonban a jövőre nézve semmi sem következik. A versenytársak későbbi népszerűségének alakulása ugyanis szinte teljesen független személyes teljesítményüktől. Minden annak függvénye, hogy a paravánok mögötti alkuk milyen eredménnyel zárulnak, azaz melyik elitcsoport bizonyul hatékonyabbnak, illetve erősebbnek. És persze attól is, hogy az ellenfél kész-e a kompromisszumra. Ha nem, akkor szinte minden megtörténhet. Putyin nyilván arra játszik, hogy minél később legyen kénytelen megnevezni első számú jelöltjét. És amikor azt bejelenti, szeretne biztos lenni abban, hogy végső jelöltje az elit kiterjedt támogatását élvezi. Ha azonban ez a konszolidált támogatás nem jön létre, akkor bizony szükség lehet Putyin elnökségének prolongálására. Nos, erre a helyzetre állnak tartalékban azok a forgatókönyvek, amelyek ilyen-olyan módon mégis csak lehetővé tennék a jelenlegi elnök ismételt szerepvállalását. Mindazonáltal ezek inkább csak vészforgatókönyvek. Az alapmenetrend azt feltételezi, hogy 2008 márciusában az elit széles körű támogatását élvezve az oroszországi szavazópolgárok rábólintanak Putyin jelöltjére. De hogy így alakul-e a helyzet, abban egyelőre nem lehetünk teljesen biztosak. A tétek ugyanis óriásiak. És ahogy közeledünk a választásokhoz, úgy válik egyre feszültebbé és izgatottabbá az oroszországi politika. Jó lesz erre figyelni. Merthogy ők nem figyelnek majd ránk, abban biztosak lehetünk.
                                      (Megjelent az Élet és Irodalom 2007. február 9-i számában.)