Hogy jön össze 1707 és 2007 a magyar-orosz kapcsolatok történetében?
Erről szól Szvák Gyula professzor történész mivoltát nem meghazudtoló elemző írása, mely 2007. szeptember 7-én az ÉS hasabjain jelent meg és amelyet az alábbiakban változatlan formában teszünk hozzáférhetővé honlaplátogatóink számára. Két magyar-orosz történet
(1707) Háromszáz éve példátlan dolog történt a magyar-orosz kapcsolatok történetében. Minden valamire – vagy akár semmire se – való tankönyv a létező szocializmus idejéből a magyar-szovjet kapcsolatok méltó történelmi előképét látta II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem és I. Péter orosz cár 1707 szeptemberében kötött szövetségében. Kétségkívül számunkra volt ez fontosabb. A magyar szabadságharc eladdig hiába küzdött nemzetközi elismeréséért, s ezt Varsóban akkor az oroszok megadták neki. Nem kis dolog volt ez: holmi lázongó kurucokat senki nem nézett jó szemmel, valójában még a „Napkirály” sem, aki pedig támogatta a rebelliót. Szerződni azonban nem volt hajlandó egy erdélyi fejedelemmel. Ezt csak az orosz uralkodó engedte meg magának, aki pedig szintén nem kedvelte a zendülést saját háza táján: ezernyi bitófán végzett sztrelec özvegye ennek a megmondhatója.
A szövetség tehát elég pikánsnak volt mondható, és nem is elsősorban az egyenlőtlen hatalmi pozíciók okán. A két népnek azokban az időkben nem sok köze volt egymáshoz. A két birodalomnak – a Habsburgnak és a Romanovnak – viszont annál több. Valójában ők számítottak szövetségeseknek. A török elleni küzdelem hozta össze őket, a Szent Liga török-ellenes reconquistája, amelyben Oroszországnak a mellékhadszíntér jutott. Pár év alatt azonban sokat változott Európa hatalmi térképe. Meghalt a spanyol király, és elkezdődött a spanyol örökség örvén az akkori világ javainak, és az elsajátítás feletti uralomnak az újra felosztása.
A franciákkal rivalizáló Ausztria ebben a nagyhatalmi játszmában az egyik főszereplő volt, az oroszok csak Európa észak-keleti szegletéért szállhattak ringbe. Ráadásul itt sem nagyon konkurálhattak a nyugati világ akkori üdvöskéjével, XII. Károly svéd királlyal. Se az országnak, sem ifjú cárjának nem volt valami jó a reputációja az európai udvarokban. Pár évvel azelőtt ugyan felkereste néhány kollégáját, köztük az osztrák Lipót császárt és az angol királyt, de ezzel sem javult a megítélése. Bécsben Pétert „valamifajta északi töröknek” tartották, Versaillesben pedig az orosz katonákról az járta, hogy csak egy dolgot tudnak jól: fosztogatni. Ezért hát hiába próbálkozott az orosz diplomácia egy újabb szövetséget összehozni a Habsburgokkal a török ellen, vagy Franciaországot, esetleg Angliát megnyerni ügyének – Oroszország lesajnált hatalmacska maradt, valahol az Óperenciás-tengeren is túl.
Nagyjából hasonló vesszőfutásra ítéltettek Rákóczi követei is az európai hatalmasságoknál. XIV. Lajos pénzt ugyan adott az osztrákok elleni harcra, de óvakodott az egyértelmű kiállástól, a többiek még ennyire sem méltatták a magyar felkelést. XII. Károly például egyenesen megfenyegette a magyarokat, ha az oroszokkal szóba állnának, pedig Rákóczi neki is felajánlotta a szövetséget, amit viszont a fiatal hadizseni gőgösen visszautasított.
Két elkeseredett, magányosan harcoló államférfi talált tehát egymásra 1707 őszén. Csak ez volt a közös bennük. Minden másban különböztek, neveltetésben, vallásban, kulturáltságban egy világ választotta el őket. De még ennél is nagyobb baj volt, hogy céljaikat tekintve sem egyeztek. A cár azt várta, hogy a fejedelem elfogadja az éppen megüresedett lengyel koronát és közben jár a francia udvarban az oroszok érdekében. A fejedelem, természetesen, katonai segítséget remélt elsősorban, a lengyel koronától pedig úgy tartott, mint ördög a tömjénfüsttől. Volt neki elég elégedetlenkedő nemesura a hazájában is, no meg azzal is tisztában volt, hogy Európa nem bocsátaná meg az orosz érdekek szolgálatát.
Elkezdődött tehát egymás hitegetése, majd egy olyan kompromisszum született a Varsóban aláírt szövetségi szerződéssel, amelyről már rögtön messziről látszott, hogy egyik fél sem tudja – vagy akarja – betartani. Ráadásul a bel- és külpolitikai helyzet pillanatról pillanatra változott. Rákóczi látszólag a szabadságharc tetőpontján szerződött az oroszokkal, a Habsburgokat trónfosztó ónodi országgyűlést követően. Nem sokkal ezután azonban a császáriak tönkreverték seregét, majd az oroszok is a svédeket, rögtön újra akadt lengyel király: orosz oldalról tehát hirtelen oka fogyottá vált a barátkozás. Senki nem vont vissza, természetesen, semmit, csak I. Péter vonakodott parafálni a szerződést, majd a magyar küldött körül fagyott meg a levegő, az orosz követ pedig sehogy se akart megérkezni. Amikor pedig végre megjött Ukraincev Egerbe, akkor kiderült, hogy egy kiérdemesült aggastyánt küldtek ide mint teljhatalmú megbízottat. Szegény nem sokkal később jobblétre is szenderült, magyar földben nyugszik, Egerben emléktábla őrzi kevéssé dicsőségteljes küldetésének emlékét.
Rákóczi azonban nem adta fel: újabb és újabb szövetségek tervét kovácsolta és látszólag ismét rámosolygott a szerencse. A török ugyanis hadba szállt a muszka ellen, hirtelen felötlött a fejedelemben, hogy a Duna-menti hadjárat miatt ismét fontos lehet az oroszoknak. Aztán jött az orosz vereség és a magyar kártya ismét talonba került. Jellemző egyébként Rákóczi egyre kétségbe ejtőbb helyzetére, hogy végig ragaszkodott a cárhoz, a fegyverletétel után többször is találkozott vele és valóban megpróbált a francia udvarnál „lobbizni” az érdekében. A kiszolgáltatott ember, persze, sok mindenre rákényszerül. Rákóczi például korábban oroszellenes csapatokat engedett át a területén, ami miatt Péter cár úgy tekintett rá, mint, akinek nem sokat ér a szava. A fejedelemnek sem volt sokkal jobb véleménye reménybeli partneréről. Amikor Péter Ukrajnában menedéket kínált számára, akkor azt visszautasította. Egyebek mellett morális megfontolásokból. Mint Vallomásaiban írja: „jobban kellett bíznom a francia király ígéreteiben, mint a cáréban, akinek cselekvésmódja, életvitele, erkölcsei és szokásai szerfölött ellenemre voltak”.
A diplomácia, persze, nem Grál-lovagok játéka. Ezzel mindkét fél meglehetősen tisztában volt. Érdekek vezérlik, s azok minden pillanatnyi látszólagos egybeesés ellenére, végül is kizárták egymást. Oroszországnak nagyhatalmi ambíciói voltak és Európa meghatározó államaival – köztük Ausztriával – akart jóban lenni. Ha az osztrák császár azt honorálta volna, akkor hajlandó lett volna akár a magyar szabadságharc leverésében is segédkezni. Rákóczinak meg végül is mindegy volt, hogy ki támogatja – így akár az oroszok ellenségei, a törökök, vagy a svédek – csak támogassa valaki a labancok elleni harcát. Vajmi kevés egy stratégiai partnerséghez.
(2007) A mai magyar-orosz viszonyok megint jók. Hosszú út vezetett idáig.
Sokat és sokszor írtunk már arról, hogy a rendszerváltást követően, Borisz Jelcin minden bocsánatkérése ellenére, gyakorlatilag lenullázódtak a magyar-orosz kapcsolatok. Ennek vita nélkül megvoltak a maga törvényszerű okai, de sokat ártott a nemzeti ideológikum becsempészése is az Antall-kormány idején. A helyzet csak a stílust tekintve változott a Horn-érában – bár a „Továriscsi, konyec”-típusú kapcsolattartás után ezt sem volt kevés. Az Orbán-kormány végül is csak az atlanti úton haladt tovább, ismét beemelve azonban a diplomáciába a populista-ideologikus mozzanatokat. (Emlékezzünk pl. a zámolyi romák és az orosz titkosszolgálatok állítólagos kapcsolatáról szóló hisztériakeltésre.)
Ekkor már NATO-tagok voltunk és ebből keletkeztek bizonyos kötelezettségeink, amelyek nem feltétlenül estek egybe az orosz külpolitikai érdekekkel. (Hogy mást, mint a szerbiai bombázások kardinálisan eltérő megítélését, ne is említsünk.) Majd az EU-tagságra aspiráltunk, s ez akár törvényszerűen vezethetett a neofitákra jellemző túlzott ügybuzgalomra a „tömbön” kívüli egykori „nagy testvér” mostoha kezelésében. Reálisan nézve azonban, az 1998-as nagy orosz pénzügyi krach és a jelcini „család” fémjelezte kaotikus orosz gazdasági-politikai viszonyok tényleg nem kedveztek az addigi kapcsolatok érdemi megváltoztatásának.
Időközben azonban Oroszországban lényegi változások történtek. 1999. december 31-én Borisz Jelcin átadta a hatalmat egy látszólag szürke végrehajtó adminisztrátornak. Putyin első elnöki ciklusában nagy erőfeszítéseket tett a kusza belpolitika konszolidálása és nemzetközi elismertetése terén. Oroszország morális és gazdasági értelemben romokban hevert, az új orosz külpolitikának ezért eminens érdeke volt a kölcsönös előnyökön nyugvó kapcsolatok karbantartása, a „jó viszony” ápolása.. Az erőfitogtató Bush-adminisztráció 2001. szeptember 11. után stílust váltott, így elhárult az akadály az oroszokkal való szorosabb együttműködés elől. A kapcsolatok hirtelen „barátiakká” váltak a nemzetközi terrorizmus elleni harc jegyében. Ezzel párhuzamosan, Oroszország közeledni kezdett az Európai Unióhoz is, megfogalmazódott a stratégiai partnerség tézise, sőt, egyszerre az sem tűnt már lidérces álomnak, hogy Oroszország 300 évvel Nagy Péter után nem csak „ablakot vág” Európára, de az európai közösségnek előbb-utóbb teljes jogú tagja lesz.
Az energiaárak azonban tartósan magasan álltak és Putyin jól sáfárkodott a konjunktúrával. Stabilizálta a gazdaságot, kezelte a legégetőbb szociális problémákat és ennek bázisán fokozatosan kialakította az eufemisztikusan „irányított demokráciának” elkeresztelt hatalmi rendszerét. E folyamat egyes stációinak felsorolásától most megkímélném az olvasót, csupán azt kell itt rögzítenünk, hogy a belső stabilitás, mint általában a történelemben, a külső viszonyokra is hatást gyakorolt. Egy ország rendbetétele ugyanis nem egyszerűen ügyes gazdaság- és szociálpolitika kérdése. Morális, pszichikai, hitbéli ügy is. Különösen egy egykori világbirodalom esetében, amelyben az alattvalók gondolkodásába, érzésvilágába beépült a nagyhatalmiság, a kiválasztottság, bizonyos értelemben a felsőbbrendűség tudata. De legalábbis a történelmi kisebbrendűségi érzés kompenzációs kényszere (kényszeressége). Törvényszerű volt, tehát, hogy Vlagyimir Putyin kísérletet tesz országának a világ hatalmi rendszerében való újrapozícionálására.
Ezt annál inkább meg kellett tennie, mivel az Egyesült Államok a szeptember 11.-i sokk kiheverése után azt a következtetést vonta le, hogy erősítenie kell az egypólusú világrendszert, erővel kell reagálnia a terrorizmus kihívásaira és ellenőriznie kell az energiakészleteket. Kezdetét vette és elhúzódott a „demokrácia-export” nagyobb dicsőségére az iraki háború, az USA egykori szovjet tagköztársaságokat léptetett a NATO-ba vagy azokban hídfőállásokat épített ki, „védőpajzsot” tervez az orosz határ közelébe. Oroszország mindezt nem hagyja – nem hagyhatja – szó nélkül. A mostani év Putyin nemzetközi diplomáciai offenzívájának és odamondogatásának éve. Egyként bírálja az agresszív amerikai külpolitikát, élcelődik az EU belső viszonyain, függeszti fel a hagyományos fegyverzet korlátozásáról szóló párizsi szerződést, „légijárőröz” és lebegteti az „energiafegyverrel” való fenyegetés lehetőségét. Rég lekerült a napirendről az Európai Unióhoz való szorosabb kötődés témája is. Az a demokratikus nyugati világ pedig, amely szó nélkül megbocsátotta Jelcinnek a demokratikusan megválasztott orosz parlament szétlövetését, most váltig ócsárolja a putyini belpolitikát az emberi jogok „deficitje” miatt.
Az orosz-nyugati viszony tehát konfliktusos – de messze nem kritikus. Stratégiai értelemben ugyanis nagy az egymásrautaltság. Oroszország ugyan igyekszik gesztusokat tenni Kína, India irányában és eljátszik egy „gáz-OPEC” létrehozásának gondolatával, de tisztában van azzal, hogy pl. a kínai terjeszkedésnek Kelet-Szibériában is meg kell legyen a maga határa, hogy ő is legalább annyira ki van szolgáltatva energia ügyekben a legnagyobb felvevő piacának, az Uniónak, mint fordítva, s hogy a világterrorizmus és az iszlám térnyerése elleni küzdelemben az Egyesült Államokkal természetes szövetségesek. De ami a legfontosabb: Oroszország egész történelmi léte alatt a kereszténység, majd Európa részeként tekintett magára, identitásának ez meghatározó eleme. Ezt feladni annyit jelentene, mint oroszságát megtagadnia.
Ebben a közegben folyik tehát a még Medgyessy Péter idején elkezdett, majd Gyurcsány Ferenccel rendkívül intenzívvé vált „orosz-politikánk”. 2005-ben nagy visszhangot kiváltó magyar-orosz kulturális évadot rendeztünk, a „győzelem napjának” 60. évfordulója kapcsán Gyurcsány Ferenc megadta a kötelező tiszteletet a Szovjetunió II. világháborús áldozatvállalásának, 2006-ban Vlagyimir Putyin visszahozta a sárospataki könyveket, s lassan az üzlet is beindult. A magyar-orosz áruforgalom néhány év alatt többszörösére nőtt, majd felmerült Magyarország fokozottabb jövőbeni szerepvállalása az orosz gáz európai tranzitjában. Egyre gyakoribbak Gyurcsány Ferenc és Vlagyimir Putyin személyes találkozói.
A kapcsolatok ilyen irányú fejlődésének nem egyöntetű a megítélése. Némelyek szerint a viszony már olyannyira jó, hogy az rossz nekünk. Az, sajnos, szinte törvényszerű, hogy az ellenzék időről-időre megkongatja a vészharangot az „orosz veszély” miatt, esetenként elég szerencsétlen formában, még russzofób közhelyek pufogtatásától sem visszariadva. De természetes külpolitikai szövetségeseink is hajlamosak olykor gyanakvással figyelni a magyar „különalkukat”, sőt amerikai oldalról meglehetősen nagy nyomás hárul „orosz politikánkra”, amit tovább gerjeszt a hagyományosan atlantista média-mainstream. Éppen emiatt a koalíción belül, a magyar külpolitika szereplői között is érzékelhető az utóbbi időben egyfajta óvatosságra intési hajlam. Legutóbb például a szaranszki útjától óvták a magyar miniszterelnököt, mert oda az észt miniszterelnök nem kapott meghívást (csak a finn elnök). Szerencsére egy pillanatra sem bizonytalanodott el, hiszen a mordvin fővárosban az első össz-finn-ugor kulturális fesztiválra került sor, ami nagyon jelentős volt az oroszországi finn-ugor kisebbségek identitásának megőrzése és a magyar kormány ez irányú támogatásának demonstrálása szempontjából. (Ráadásul még az észt „kolléga” sem sértődött meg azon, hogy Tarja Halonen és Gyurcsány Ferenc elfogadta a meghívást.)
A kérdés, természetesen, az, hogy létezik-e önálló magyar külpolitika? Szükség van-e egyáltalán rá az EU-n belül? E kérdésekre könnyű rávágni az „igent”, de annál nehezebb érvényesíteni és a mozgásteret megtalálni. Szerencsére, egy sor uniós ország (így pl. elsősorban Németország, Olaszország és újabban Franciaország) preferálja a bilaterális egyeztetéseket, s ezzel módszertani példát adhat Magyarországnak. A ténybeli realitás az Európai Unió sokszínűsége, amely az eltérő történelmi fejlődésből, tradíciókból fakad. Az egységes külpolitikai prioritások tiszteletben tartása mellett ezért tág tere lehet a sajátos problémák speciális kezelésének, a nemzeti érdekek hathatós képviseletének.
Az EU új tagjai, a volt szocialista országok egyelőre sajátos tömbként foglalnak helyet az európai közösségben, s még azokon belül is külön csoportot alkotnak a visegrádi négyek. Az utóbbi évek politikai fejlődése – nem függetlenül a történelmi determinációktól – úgy hozta, hogy legtöbbjüknek igen konfliktusos a viszonya Oroszországgal. S mivel időnként elég hangosan hallatják a hangjukat, a kritikus szemlélet gyakran az EU egészére kihat. Magyarországnak viszont nincs rendezetlen ügye Oroszországgal, a kapcsolatok fejlődnek és kialakult a kölcsönös bizalom is egymás iránt. Így alkalmasak lehetünk arra, hogy ne csak saját érdekeinket érvényesítsük az egyformán előnyös megállapodások során, de közvetítő szerepet is vállaljunk és nemcsak az új tagok és Oroszország, de az Unió egészének nevében is.
Ez, persze, a kapcsolatok menedzseléséhez szükséges szellemi infrastruktúra kiépítése és állandó karbantartása nélkül nem megy. A rendszerváltó magyar kormányok hagyományosan igen érzéketlenek általában is a „humán szféra” igényei iránt. A jelenlegi sem kivétel ez alól, mert miközben jelentős leleményességet és kreativitást mutat a „gáz-diplomáciában”, azonközben a legminimálisabb ráfordítást is sajnálja az „improduktív”, tehát a közvetlen profittal nem kecsegtető szellemi háttér „meggründolására”. Kimegy egy generáció és az új csak kézzel-lábbal tudja majd elmutogatni, hogy merre is ágazzék le az a gázvezeték. ·
Mármost, hogy jön össze 1707 és 2007? Találkozik-e e két, időben távoli, ám látszatra párhuzamos történet? Az biztos, ugyanis, hogy Gyurcsány Ferenc nem II. Rákóczi Ferenc és Vlagyimir Putyin sem Nagy Péter. Oroszország viszont így vagy úgy, de nagyhatalom, mi meg nem vagyunk azok. Ráadásul mostanság még csak egy önbizalomtól duzzadó vagy jó imidzzsel bíró országnak sem mutathatjuk kifelé magunkat. Még az is megeshet tehát, hogy minden ígéret ellenére végül Ausztriában épül meg a még nagyobb gáztározó és nem nálunk. Lehet, hogy Ausztria még mindig fontosabb partner az oroszok számára. És ahogy annak idején megtalálta Rákóczi helyett a maga lengyel királyát, úgy most is kibékülhet a lengyel ikrekkel. Az, persze, nagyon jó, hogy Gyurcsány Ferenc ügyesen tud kommunikálni Vlagyimir Putyinnal (bár nem Vlagyimirozza, mint az amerikai elnök), de azt is tisztán kell látni, hogy az oroszok igen hamar vissza tudnak váltani a csendőr pertura, ha vélt vagy valós sérelem éri őket. Ennek elkerüléséhez azonban nem elég a jó kommunikációs képesség, végső soron az Európai Unió a garancia, amely Oroszországhoz képest gazdasági szuperhatalom, s amely ennél fogva nem ignorálható Oroszország részéről. Ennek innovatív, kreatív és rugalmas részeként szerepünk felértékelődött. Rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle. Csapatokat már nem fogunk kérni, az biztos. Muníciót (gáz formájában), persze, belátható ideig, igen. Viszont aligha vitathatja bárki, hogy jelentősebbé vált Brüsszelben a közvetítői potenciálunk annál, mint amilyen az egykori vezérlő, majd bujdosó fejedelemnek Európában valaha is volt.
Szvák Gyula |
