A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna
Birodalomépítés és az orosz történelem
2007-10-19 |
Philip Longworth Russia: The Once and Future Empire from Pre-History to Putin [Oroszország: A volt és jövő birodalom a történelem előtti időktől Putyinig] (London, 2006) című angol nyelvű könyvéről Bartha Eszter írt recenziót. Birodalomépítés és az orosz történelem
2005-ben jelent meg Philip Longworth-nek Oroszország birodalmai – Felemelkedésük és bukásuk: a történelem előtti időktől Putyinig című könyve Londonban. A könyv iránti angolszász érdeklődést mutatja, hogy egy évvel később megjelent az amerikai kiadás, igaz, ezúttal nagyobb nyelvi kreativitásról árulkodó címet kapott: Oroszország: A volt és jövő birodalom a történelem előtti időktől Putyinig [Russia: The Once and Future Empire from Pre-History to Putin]. Az amerikai cím mindenesetre jobban kifejezi a könyv eredeti szándékát, hiszen Longworth nagyon is valóságosnak tartja egy új orosz birodalom felemelkedésének lehetőségét; a címet leszámítva azonban nincs különbség a két szöveg között. Mivel a londoni kiadásról már született egy ismertetés Sashalmi Endre tollából[1], célom kevésbé a munka bemutatása, mint inkább Oroszország-koncepciójának kritikai értékelése.
Csaknem húsz évvel a rendszerváltozás után mindenképpen dicséretes, hogy a szerző kifejezetten pozitívan értékeli Oroszországot, és igyekszik objektíven bemutatni nagyhatalmi szerepét és törekvéseit. A szovjet birodalom összeomlása után a kelet-európai régióban mintha nagyon is nagy divat lenne gúnyt űzni a „döglött oroszlánból”, és a korábbi tömjénezés helyett a lehető legnegatívabban feltüntetni mindent, ami orosz. Hasonló értékelést kap a Vörös Hadsereg, amely mintha csak azért győzött volna, mert a nyugatiak nagylelkűen felajánlották Sztálinnak Kelet-Európát. Az kevésbé van benne a köztudatban, hogy a második világháborút nem az oroszok kezdték, és a Vörös Hadsereg garázdálkodásait, ha nem is menti, de érthetővé teszi az a bánásmód, amelyben nemcsak a németek, hanem a szövetséges államok katonái részeltették a helyi lakosságot. A rendszerváltozás után azonban úgy tűnik, mintha a Szovjetuniónak soha, vagy legfeljebb a nyugatiak kegyelméből lett volna nagyhatalmi szerepe. Ez az eljárás azonban inkább Karinthy Hajónevek című humoreszkjének alaphelyzetét idézi, mintsem a mérvadó történetírást, ahol az admirális azt javasolja, hogy az elsüllyesztett hajót nevezzék el Kisvacaknak vagy Babszem Jankónak. Az oroszok ilyetén „leírását” nehéz összeegyeztetni a birodalom feltámadásával kapcsolatos kelet-európai paranoiával, de az utóbbiban általában nem kell keresni a logikát. Ebben a „komplexusos” környezetben nagyon örvendetes lenne olyan angolszász szerzők megjelenése a helyi könyvpiacokon, akik nem a hidegháború nyugati ideológájául is szolgáló totalitárius paradigmából kívánják megérteni az orosz birodalmi politikát.
A könyv másik – és mivel bevezetőről van szó, korántsem elhanyagolható - előnye, hogy igen olvasmányos stílusban íródott, és kiegyensúlyozottan informatív. Én külön kiemelném a „történelem előtti” időkkel foglalkozó fejezetet, ahol a szerző a specifikus éghajlati és földrajzi feltételekből kiindulva igyekszik megmagyarázni az orosz fejlődés néhány jellegzetességét (a földművelés relatíve nehéz feltételei, hosszú, többnyire tétlenségben töltött tél, rövid, hektikus munkát követelő aratási időszak, nyitottság más kultúrák befogadására), ahelyett, hogy arra koncentrálna, mennyiben tért el ez a fejlődés a normatívnak tekintett (nyugat)-európai mintától. Az utóbbit a szerző explicite is elutasítja: Rettegett Iván tárgyalásánál rámutat arra, hogy a kortárs európai uralkodók, mint például I. Erzsébet sem válogattak az eszközökben (ami persze nem feltétlenül igazolja Ivánt, különösen, ha a végeredmény felől értékeljük politikáját). Longworth könyvében leszámol Oroszország „ázsiai” mítoszával; sőt, megjegyzi, hogy ezt a propagandát főképp a Baltikumban élő németek terjesztették el, miután érdekeik összeütközésbe kerültek a terjeszkedő Oroszországgal. Az 1917-es októberi forradalom és polgárháború tárgyalásánál a szerző hasonló empátivával közelít Oroszország felé; megjegyzi például, hogy, míg Európában 1918-ban befejeződik a háború, addig Oroszország a polgárháború végére a pusztulásnak olyan képeit mutatja, amelyre a modern történelemben csak az 1945-ös Németország ad hasonló példát. Longworth nem megy bele annak a problémának a tárgyalásába, hogy mi is volt valójában a „létező szocializmus”, mint ahogyan nem tárgyalja a marxizmus, leninizmus és sztálinizmus közötti kapcsolatot sem. Történeti érzékét mutatja azonban a polgárháború tapasztalatának kiemelése, amely lényegesen jobban befolyásolta a bolsevik fejlődést - és talán a sztálinizmus kiépülését is -, mint a marxista klasszikusok.
Longworth koncepcióját Sashalmi Endre kitűnően összefoglalta, így csak egy vázlatos kifejtésre szorítkozom. Eszerint Oroszország négy birodalmat hozott létre: a kijevi Ruszt, amely „belülről” az öröklési rend gyengesége miatt omlott össze, „kívülről” pedig a mongol hódítás miatt; az orosz területek egyesítése által létrejött Moszkvai Birodalmat, amelyet IV. Iván politikája (az opricsnyina) „segít” majd anarchiába; a Romanovok trónra lépésével felemelkedő és európai nagyhatalomként megjelenő cári birodalmat, amelyet az első világháború óriási veszteségei roppantottak össze; és végül a Szovjetuniót, amelynek gyors összeomlását Longworth szerint eddig még nem sikerült minden szempontból kielégítően megmagyarázni. Ezzel a szerző valószínűleg nem lesz népszerű a politológusok között; az az „üzenet” azonban, hogy az államszocializmus története korántsem lezárt, és még az egyik legfontosabb kérdést, a rendszer bukását sem sikerült megnyugtatóan tisztázni, mindenképpen ígér még perspektívát a történészek számára.
A szerzőt persze lehet kritizálni azért, hogy Oroszország iránti empátiájában néha túl messzire megy. Miközben elismeri, hogy Rettegett Iván politikája „előkészítette” a birodalom bukását, mert a fékevesztett terror a lakosság széles rétegeit elidegenítette az államhatalomtól, mintha mégis megpróbálná mentegetni az uralkodót. Nos, ha megnézzük, hova jutott Anglia I. Erzsébet alatt, és milyen „hatékonyan” sikerült Ivánnak tönkretennie birodalmát, talán mégiscsak revideálnunk kell azt az – egyébként Sztálin által is nagyon szorgalmazott – képet, hogy Iván bármilyen értelemben modernizálta volna Oroszországot. Ennél talán komolyabb kifogás, hogy a könyv, miközben a birodalomépítésre koncentrál, lényegében nagyon keveset mond arról, miért volt az orosz fejlődés mégis specifikus: vagyis lényegében teljesen kihagyja Oroszország történetéből az elmaradottság problematikáját. Így nem egészen világos, hogy miért győz egyáltalán az 1917-es októberi forradalom (és miért nem lesz például polgári demokrácia Oroszországban). A negyedik birodalomról megtudjuk, hogy mélyebben volt ideologikus, mint elődei; az azonban nem tisztázódik egyértelműen, hogyan illeszkedik bele az államszocializmus a globális fejlődésbe, és hogyan látja a szerző az ideológia és a társadalom kapcsolatát. A Szovjetunió történetének bemutatásánál mindenképpen hasznosabb lett volna egy elméletibb megközelítés.
A fenti kritikai megjegyzések ellenére a könyv az angolszász szakirodalom legjobb hagyományait követi, és kiegyensúlyozott történeti áttekintést ad, nem politikai ideológiát. A szerző nemcsak komolyan veszi Oroszország nagyhatalmi szerepét, hanem imperialista politikájának számos pozitív vonását is elismeri, ami valószínűleg magyarázza, hogyan tudták az oroszok a fenti négy birodalmat létrehozni és olyan sokáig fenntartani. Longworth kiemeli a toleranciát és az alkalmazkodóképességet, ami lehetővé tette, hogy Oroszország magába olvasszon nagyon eltérő kultúrájú népeket. Ugyanakkor a vallási és nemzeti identitás erejét mutatja, hogy a mégoly erős külföldi fenyegetéssel szemben is sikeresen lehetett a népet mozgósítani. Így volt ez a „zavaros időkben”, amikor Oroszország állami léte került veszélybe, de említhetjük a Grande Armée vereségét, vagy a modern történelemben az addig legyőzhetetlennek hitt Wehrmacht feletti szovjet győzelmet. Kelet-Európában érthetően nem sok szimpátiát ébreszt az orosz birodalmi eszme, de hozzá kell tennünk, hogy más európai nagyhatalmak sem tudtak ellenállni impériumuk gyarapításának, ha erre alkalmuk kínálkozott. Longworth nem kíván különbséget tenni a „jó” és „rossz” birodalmak között; könyvének inkább az a tanulsága, hogy nagyon is korai volna még „leírni” az orosz nagyhatalmi politikát.
Philip Longworth: Russia: The Once and Future Empire from Pre-History to Putin (Oroszország: A volt és jövő birodalom a történelem előtti időktől Putyinig). New York: St. Martin’s Press, 2006.
[1] Sashalmi Endre, ’Oroszország birodalmai a történelem előtti időktől Putyinig’, Klió, 15. évf. 2006/2. |
|
