Az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék és a Ruszisztikai Központ munkatársai bensőséges ünnepség keretében köszöntötték Niederhauser Emil professzor urat 85. születésnapja alkalmából. Ezúton is jó egészséget és töretlen munkakedvet kívánunk Niederhauser Emil professzor úrnak, Emil bácsinak!
Álljon itt Dr. Szvák Gyula laudációja, melyet Niederhauser Emil akadémikus köszöntésére írt a Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány életműdíj ünnepségén, 2004 márciusában.
Niederhauser Emil a mai magyar történetírás lassan klasszikussá emelkedő alakja. Magam még a méltatására sem érzem méltónak magam, ezért engedjék meg, hogy ezen ünnepi pillanatban ne annyira a tudományos teljesítményről, hanem inkább az emberről szóljak.
Egy évtizeddel ezelőtti laudációjában egyik igen tisztelt kollégánk Thomas Mann Szerb Antal-jellemzését idézte: „Nem adja oda magát a leírt embereknek, érzelmeknek, eszméknek, játékos fölénnyel és melankolikus mosollyal szemléli az életet és nem vesz részt benne.” Mondhatnánk tehát, hogy Niederhauser Emilt valamiféle titok lengi körül, a vegytiszta történész való élettől mesterségesen magát távol tartó szakmai ethosza.
Én nem így gondolok Niederhauser Emilre. Nem tudom, természetesen, hogy milyen hosszú és göröngyös útja vezetett az 50-es években az úgymond katolikusok által látogatott Gellért-uszodából a moszkvai marxisták által kedvelt Rudas-uszodáig, egyet azonban tudok: a mai napig a Rudas-uszodába jár. Azt gondolom, hogy odaadta magát eszméknek, de nem cserélgette azokat politikai kurzusonként. Azt gondolom, hogy fiatal történészként rálépett egy pályára és soha le nem tért arról. Azt gondolom, hogy még a 40-es években kialakult egy felfogása a történelemről, és azon mindeddig nem volt oka változtatni.
Niederhauser Emil pályája mindezek miatt egyáltalán nem volt egy diadalmenet. Egy 70-es évek közepi emléket őrzök róla, ahogy ül Arató Endre előszobájában. Arató Endre nagyszerű tanár és kiváló történész volt, mégis volt valami – még a diák számára is – méltatlan abban, ahogyan ott ült. Niederhauser Emil későn lett docens, professzor és akadémikus. Skandalum volt a kandidátusi disszertációja: A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában. Pedig semmi különöset nem tett: szívós eltökéltséggel haladt a kelet-európai történelem komparatív vizsgálata útján. Minden nemzeti elfogultság, nacionalista pátosz és internacionalista megszépítés nélkül. Tehát a legtöbbet tette, mit történész tehet.
Niederhauser Emil nem volt soha kurzus-történész – és divatos történész sem. Utóbbi talán előbbi okán nem. Fundamentális Kelet-Európa-történeteit, korai és inspiratív Kelet-Európa-koncepcióját még a történész közvéleményben is elhomályosították Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván, Ránki György, Szűcs Jenő munkái. Mi azért csendesen jegyezzük itt meg, ebben a körben: a 20. század második felének magyar Kelet-Európa-koncepciói mind Niederhauser Emil köpönyegéből bújtak elő.
Niederhauser Emil akkor sem a könnyű utat választotta, amikor a mai ünnepi megemlékezés tulajdonképpeni apropóját adó Habsburg-kutatásait folytatta, majd megírta Gonda Imrével közösen, valójában nagyrészt egymaga a Habsburgok történetét, amely mind a mai napig a leggyakrabban forgatott magyar nyelvű összefoglalás. A 70-es években ez éppen hogy nem volt divatos téma, illetőleg, ami a hivatalosság számára nyűgnek és tűrtnek számított, éppen az tette Niederhauser Emilt az un. nagyközönség számára az egyik legnépszerűbb történésszé.
Niederhauser Emil soha nem akart más lenni, csak történész, és így nem is volt mással elszámolnivalója, mint a történelemmel. A történelmet azonban érzelemmel és alázattal szerette és szereti. És ezt az érzelmet mindenkire hajlandó kiterjeszti, aki hasonlóképpen viseltetik a história iránt. Innen az olvasók és tanítványai szeretete.
Jónéhány éve, de mégsem elég rég, egyszer felhívtam telefonon.
- Feri? – kérdezte.
- Szvák Gyula – válaszoltam.
- Bocsáss meg Gyulám a tévesztésért, de Te is olyan főnökfajta vagy – mentegetőzött.
Ezen aztán mélyen elgondolkodtam. Azóta igyekszem kevésbé főnökféle, és sokkal inkább történész lenni.
Niederhauser Emil sosem akart főnök lenni. Elég volt neki a történészség. Hangozzék hát ma hangosan a történész dicsérete!
Szvák Gyula | 
