2008. december 23-án töltené be 85. évét Török Endre irodalomtörténész, az ELTE BTK tanárnemzedékeket felnevelő, legendás hírű oktatója. Kiss Ilona lírai hangvételű megemlékezésével adózunk e jeles évfordulónak.
Élő szeretet, eleven értelem
Török Endre születésének 85. évfordulójára
„Rábírta a megvert értelmiséget, hogy a fárasztó és erőszakos világban ne mondjon le az ellenállás képességéről. Ne engedjen körülményeinek, értelmüket azonban vizsgálja meg. A valóság fenyegetésében is szerezzen érvényt magának. Menjen oda sorsához, mérje fel, milyen is voltaképpen. Figyeljen a szellemi tartalmakra, és próbálja leküzdeni «ürességélményét», amely első érintkezéséből fakadt a történelmi halállal” – 1964-ben, a szomorú kádári konszolidáció első évében írta ezeket a sorokat a Nagyvilág című folyóiratban Török Endre Lermontov születésének 150. évfordulójára emlékezve. Lermontovról írt, akiben a „sorsára maradt ember rémületét” pillantotta meg, s aki – szavai szerint – „a forradalomra hangolt és a semmibe kilökött nemesi intelligencia balsorát cipelte. A rövidre mért történelmi öröm és a váratlan bukás emlékével lelkében, a lét összezsugorodását megdöbbenten, ijesztő arányaiban fogta fel. Az orosz ember első nagy intellektuális vereségét élte át, gyors térdre omlását a realitás előtt.” Lermontovról írt, csakis őróla. Török Endre sosem beszélt esopusi nyelven, sosem rejtett allegóriákat szövegeibe; sokkal jobban bízott annál a nyelvben, sőt feltétlenül bízott benne: abban, hogy az általa kimondott, leírt szóból „átragyog” az a gondolat, az az értelem, amely számára minden szellemi munka tétjét jelentette.
Az „átragyogás” szót Török Endre először 1983-ban, a Pilinszky János interjúkötet előszavának címeként írta le: Átragyogás. Pilinszky János jelenléte, ez a szó akkor azoban csak a kéziraton maradt fönn, a kiadó a címet egy semleges változatra javította. Ezt a szót emelte azonban a Török Endre-életmű foglalatát adó kötet címéül két tanítványa, Havasi Ágnes és Reisinger János a 2008. tavaszán megjelentett, közel hétszáz oldalas könyvben, amely első gyűjteményes kiadása a megdöbbentően egységes és következetes életpálya során leírt műveknek. Műveinek bibliográfia úgy tesz ki több száz tételt, hogy szándékosan nem írt sokat, nem tulajdonított elvi jelentőséget a leírt és kimodott szó különbségének: legalább olyan fontosnak tartotta a tanítványai körében tartott előadásokat, beszélgetések során elhangzottakat, mint a publikált sorokat.
Első munkája 1957-ben jelent meg: a föntebb említett Lermontov válogatott költeményeinek általa válogatott gyűjteménye, az utolsók pedig az életpályája utolsó szakaszában írott meditációi voltak, melyeket a Vigilia. a Liget és más folyóiratokban tett közzé, kötetben pedig 2000-ben jelentetett meg Ki a szabad? címmel. Ez volt ugyanis végső nagy témája: a szabadság, az emberi szabadság korlátai és lehetőségei, legfőbb tárgya pedig a XIX. századi orosz irodalom, az orosz kultúra és a filozófia, kiváltképpen a XIX. század végi-XX. század eleji orosz vallásfilozófiai reneszánsz, amelyet – túlzás nélkül állíthatjuk, ő vezetett be a magyar szellemi életbe és tett az értelmiségi beszéd részévé. Ma is megkerülhetetlen (és megszerezhetetlen könyvritkaság) Az orosz vallásbölcselet virágkora című kétkötetes antológia az egyes filozófusokról szóló esszékkel, amelyet ugyan 1988-ban adott ki, de amelynek eszmeköre magától értetődően jelen volt („átragyogott”) korábbi monografikus munkáiban: az Orosz irodalom a 19. században (1970) és Lev Tolsztoj. Világtudat és regényforma (1979). Számos orosz eszmetörténeti kötet jelent meg közreműködésével és állandó, segítő figyelme mellett, egyik kezdeményezője és szerkesztője volt a Századvég/Osiris kiadó az Idea Russica sorozatának.
A modern orosz gondolkodás gyökereit, történeti alakváltozásainak forrásait keresve, egyik korai írásában, az 1971-ben publikált Avvakum és az orosz egyházszakadás című tanulmányban az orosz fanatizmus formáit elemzi, amely egyik oldalon mint a hatalom fanatizmusa, mint „központi” önkény, másik oldalon pedig mint „a radikális szellemi-politikai ellenzék humánun, etikai fanatizmusa” jelentkezett. Mindkét véglet, mind „az abszolút történelmi akarat”, mind a „feltétlen igazság” képében feltűnő fanatizmus természetét illetően kategorikus következtetésre jutott: „A fanatizmus, bármilyen eszméhez fonódjon, érzéketlen az egyén önmegvalósítása mint cél és érték iránt”. Márpedig Török Endre eszmetörténeti koordinátarendszerében nem lehetett más középpont, csak a szabadságban való önmegváltás: „olyan társadalmi feltételt kell teremteni, amelyben az egyén, szabadsága következményeként, tudja, hogy kifejlesztenie, megváltania kell önmagát”.
Ez a szemléleti kiindulópont és végpont, melyek között Török Endre életműve megvalósult, egyrészt megteremtette számára a tárgyával szembeni, a történeti kutatáshoz szükséges distinkciót, másrészt, etikai – sőt hitbéli – azonosulási terepet nyitott azok számára, akik írásait olvasva, szavait hallgatva, ez iránt éreztek igényt: lehetővé tette, hogy a kutatás és szellemi útkeresés végső értelmét „bennünket meghaladó”, „isteni rendként” azonosíthassa. Ugyanakkor ezt mindvégig csak lehetőségként kezelte: tudományos álláspontja az elméleti-történeti bemutatás kötelezettségét, morális álláspontja pedig a szabad választás mások számára való fenntartását diktálta számára. Ezért is lehetett körülötte mindig annyi – és annyiféle – tanítvány. 1955-ben kezdte tanári pályáját az ELTE Világirodalmi tanszékén, s innen is ment nyugdíjba 1985 decemberében, de egészen az 1997/98-as tanévig tartotta nagyon sokunk számára emlékezetes óráit, késő estében nyúló óra utáni beszélgetésekkel. A hetvenes évek közepétől részt vett a világirodalom tanszék keretein belüli összehasonlító irodalomtörténeti képzes kidolgozásában és felépítésében. Meghatározó szerepe volt a magyaroszági világirodalom-történet írás fogalomrendszerének kialakításában (1968-től, az előkészítéstől 1996-ig a Világirodalmi lexikon főmunkatársa volt), az akadémiai ruszisztikai kutatás és szövegkiadás szervezésében. A magyar folyóirat-kultúra szellemi műhelyeinek születésénél is ott volt: a Nagyvilág (1957-1959), a Kortárs (1959-1972), az Acta Litteraria (1958-1975) szerkesztője.
Török Endre 1923. december 23-án született Újpest kertvárosában, 2005. április 11-én ugyancsak Újpesten, apró lakótelepi lakásában húnyt el. „Rejtőzködő ember volt” – írta róla tanítványa. Valóban nem volt „nyilatkozó ember” – ahogyan ő maga jellemezte „az egyént legfeljebb statisztikai átlagként elgondoló” típust –, mégi, azok a szavak, amelyet ő maga Pilinszky Jánosról írt, őt magát is mindennél jobban meghatározzák: „mindenhová és mindenkihez tartozott”. Születésének 85. jubileumán csak az kívánhatjuk, hogy írásai, könyvei (köztük az életmű foglalat, az Átragyogás) révén tartozzon az utókorhoz is.
Kiss Ilona |
