Szkrinnyikov professzor egész "iskolát” nevelt a magyar történeti ruszisztika számára. Tudományos témavezetője volt Szvák Gyulának (ELTE BTK), Ágoston Magdolnának (Nyugat-Magyarországi Egyetem, Savaria Egyetemi Központ), Szili Sándornak (MTA–ELTE Történeti Ruszisztikai Kutatócsoport), a tanára Sz. Bíró Zoltánnak (MTA Történettudományi Intézet), Siklós Péternek (Oktatási Minisztérium), Radnóti Klárának (Nemzeti Múzeum). Méltán kapott Pro Cultura kitüntetést a magyar államtól. 79. életévében, hosszú betegség után ragadta el a halál. Ruszlan Grigorjevics Szkrinnyikov 1931-ben született a grúziai Kutaisziben. Édesapja vízmérnök, édesanyja pedagógus volt. Keresztnevét az irodalomkedvelő szüleitől Puskin népszerű hőse után kapta. A családja hamarosan Leningrádba költözött. A II. világháborús éveket gyermekfejjel az Urálba kitelepítve élte át. Ekkor hallott először Jermak kozák vezérről, Nyugat-Szibéria meghódítójáról. Diplomáját a leningrádi egyetem történelem fakultásán szerezte 1953-ban. A későbbi pályafutására legnagyobb hatást gyakorló tanárai a filológus Dmitrij Szergejevics Lihacsov és a történész Borisz Alekszandrovics Romanov voltak, akik a kommunista sematizmus éveiben is a tények tiszteletére és a forráskritika fontosságára nevelték diákjaikat.
A fiatal Szkrinnyikov érdeklődése a moszkvai despotizmussal dacoló novgorodi bojárköztársaság bukásának és különleges társadalmi rendje fölszámolásának problémája felé fordult. Kandidátusi disszertációját ebből a témakörből választotta és védte meg: „Szocialno-ekonomicseszkoje razvityije Novgorodszkoj zemli. Konyec XV–XVI v.” (A novgorodi földek társadalmi–gazdasági fejlődése a XV. század végén és a XVI. században – 1957).
Az aspirantúra után, 1957–1961 között, először a tengeri atlasz előkészítésén dolgozó szerkesztőbizotság tagja, majd 1962-től 1971-ig a leningrádi pedagógiai főiskola docense, 1973-ig a professzora lett. 1968-ban megvédte nagydoktori értekezését, amely a korábban megkezdett kutatási irányt folytatta: „Opricsnyina Ivana Groznovo” (Rettegett Iván opricsnyinája). Első monográfiái az értekezésének témaköréből jelentek meg. Ezekben új források feltárásával bizonyította, hogy az opricsnyina nem a feudális decentralizáció erői ellen irányuló uralkodói fellépés eredménye, hanem a cár részfejedelemség-jellegű magánbirtoka volt, amely létrehozásában IV. Iván a korlátlan egyeduralom gazdasági előfeltételét, valamint az autokrácia kiépítését veszélyeztető főnemesség elleni terror eszközét látta.
A későbbi kutatásai során Szkrinnyikov a szovjet történetírásban először nevezte polgárháborúnak az ún. „zavaros időszakot” az addig megszokott parasztháború és intervenció helyett. A felkelők társadalmi bázisát szerinte a délnyugati peremvidékeken élő elszegényedett, pomesztye-tulajdonos kis- és törpebirtokosok alkották. A moszkvai Oroszország lényegét az erőszakos konfiskációkkal és a hódítások révén fölhalmozott állami tulajdonú pomesztye-alap (katonai szolgálatért kiutalt földek) létrehozásában, majd válságában látta. Nagy visszhangot váltott ki a Jermak-expedícióról írt monográfiája, amelyben amellett érvelt, hogy a kozák atamán egy szokványos zsákmányszerző portya kedvéért kelt át az Urálon, és a nyugat-szibériai tatár kánság megsemmisítése pusztán a véletlen műve volt. (Nem pedig több évig tartó hódító háború.)
A világhírt egy bravúros forráskritikai elemzést tartalmazó polemikus mű hozta meg számára 1973-ban, amelyben cáfolta, hogy Rettegett Iván és Kurbszkij herceg levelezése kései hamisítvány lenne, mint ahogyan azt egy amerikai szlavista állította: „Perepiszka Groznovo i Kurbszkovo. Paradokszi Edvarda Kinana” (Rettegett [Iván] és Kurbszkij [herceg] levelezése. Edward Keenan paradoxonai). Ekkortól kezdve Szkrinnyikovot azon kevés szovjet társadalomtudós között tartották számon a nyugati ruszisztikában, akiknek mesterségbeli tudása mentes az ideológiai kliséktől. Az előadásait és szemináriumait rendszeresen látogatták az USA-ból és Nyugat-Európából érkezett vendégdiákok.
1977-ben fölkérték, hogy oktasson franciaországi egyetemeken, de a szovjet hatóságok nem adtak neki kiutazási engedélyt. 1988-ban az angol tudományos akadémia meghívására előadókörúton vett részt Nagy Britanniában. 1991-ben a Sorbonne-on, 1994-ben a velencei és firenzei egyetemen tartott előadásokat. 1994/95-ben a kölni egyetem vendégtanára volt.
1973-ban kinevezték a leningrádi egyetem professzorává. Nyugdíjazásáig az „Oroszország a feudalizmus korában” tanszéken oktatott. Az életmű összefoglalásának tekinthető monográfiája, amely Rettegett Iván uralkodását dolgozta föl, a „Carsztvo tyerrora” (A terror birodalma) címen 1992-ben látott napvilágot. Aktív tanári pályafutásának lezárásakor 1997-ben megkapta az „Oroszországi Föderáció tudományos életének érdemes kutatója” címmel járó kitüntetést.
Szkrinnyikov nagyon jó tollú író volt. A kutatásait közzétevő szakmonográfiákat gyorsan átültette a felnőtteknek szánt tudományos népszerűsítő és ifjúsági művek formájába. Olvasmányos, de veretes stílusa tömeget vonzott. Büszkeséggel töltötte el, hogy sokan bestsellerként olvassák az írásait. A könyveit kiadták az USA-ban, az NSZK-ban, Lengyelországban, Kínában, Japánban, Olaszországban és Magyarországon.
Szkrinnyikov egész „iskolát” nevelt a magyar történeti ruszisztika számára. Tudományos témavezetője volt Szvák Gyulának (ELTE BTK), Ágoston Magdolnának (Nyugat-Magyarországi Egyetem, Savaria Egyetemi Központ), Szili Sándornak (MTA–ELTE Történeti Ruszisztikai Kutatócsoport), a tanára Sz. Bíró Zoltánnak (MTA Történettudományi Intézet), Siklós Péternek (Oktatási Minisztérium), Radnóti Klárának (Nemzeti Múzeum). Méltán kapott Pro Cultura kitüntetést a magyar államtól.
Szerette Magyarországot. Nemzetközi konferenciák, könyvbemutatók, magánlátogatások alkalmával többször megfordult hazánkban. Magyarul két műve jelent meg, melyeket ugyan népszerű formában írt, de amelyek komoly kutatásokat és újszerű látásmódot ötvöztek: „Az orosz birodalom születése” (1997), „Puskin halála” (2000).
79. életévében, hosszú betegség után ragadta el a halál.
Szili Sándor |
