A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna
Búcsúzik Magyarországtól Igor Szavolszkij nagykövet úr
2009-10-07 |
Igor Szergejevics Szavolszkij, Oroszország Rendkívüli és Meghatalmazott Nagykövete ismét hivatalos búcsút vesz Magyarországtól. 2009. október 7-én az ELTE Ruszisztikai Központ kollektívája "személyesen" is köszönetét fejezte ki Szavolszkij úrnak a magyarországi ruszisztikának az elmúlt három és fél év alatt nyújtott értékes támogatásáért. Laudáció Igor Szergejevics Szavolszkij,
Oroszország Rendkívüli és Meghatalmazott Nagykövete
magyarországi missziójának befejezése alkalmából
 „Mondd el véleményedet Oroszországról, és megmondom, ki vagy” – nem mostanában, hanem épp 75 évvel ezelőtt hangzottak el ezek a szavak: Bálint György reagált ezzel a különös „szlogennel” a Nyugat című folyóiratban Illyés Gyula Oroszország 1934 című könyvére. Bár a parázs vita, amely Illyés útirajza körül kibontakozott, Szovjet-Oroszországról szólt, tárgya akár a mai Oroszország is lehetett volna. Ahogyan ugyanis a Nyugatosok szemében „a szovjetkérdés minden egyéniség próbaköve lett”, ugyanígy ma is állítható: az „oroszkérdés” politikai, intellektuális, sőt emberi vízválasztóvá vált.
 Nem könnyű ilyen helyzetben Oroszország nagykövetének lenni. Nem könnyű épp azon a ponton állni, ahol az indulatok hullámai összecsapnak, ahol a szenvedélyek egymásnak feszülnek, ahol már nem is az érvek és a racionális megfontolások számítanak, hanem ahogy a „Nyugatosok” fogalmaztak: „a vérmérséklet és a lelki alkat”. Márpedig Igor Szergejevics Szavolszkij mindvégig ezen a ponton állt és áll: magabiztosan, higgadtan, tárgyilagosan, hivatásbeli kötelességéből és személyes elkötelezettségéből fakadó meggyőződéssel képviselve azt a magasabb érdeket, amely számára egyedüli érdek – az orosz államé.
 Harmadik misszióját tölti-töltötte Igor Szergejevics Szavolszkij Magyarországon a Szovjetunió, illetve Oroszország képviseletében. Először 1966-1972 között, másodszor 1986-1992 között volt a nagykövetség munkatársa, a nagyköveti posztot pedig 2006. február 13. óta viseli. Mindhárom időszakban erős politikai hullámverések közepette kellett dolgoznia. Az első ciklusára esett 1968: a csehszlovák krízis, a bevonulás, majd ennek összes következménye, amely a Magyarországgal való viszonyt is rendkívüli módon megterhelte. A válság megoldása, a reformmozgalom és az új gazdasági mechanizmus kibontakozása egy diplomata számára minden bizonnyal felért egy kisebb rendszerváltás „levezénylésével”. Rendszerváltásból persze hamarosan „nagyban” is volt része, hiszen következő, második magyarországi kiküldetése a glasznoszty és peresztrojka megindulásának időszakában, a kelet-európai rendszerváltások periódusában kezdődöttt. 1986 és 1992 között a két ország kapcsolatrendszerében is annyi nagy horderejű változás történt, ami egy századra elég lett volna: ekkor történt a KGST és a Varsói Szerződés feloszlása, s nyomában a gazdasági, politikai, oktatási sőt kulturális kapcsolatok lavinaszerű zuhanása, amely annyi pozitívumot temethetett volna maga alá, ha nincs a józan odafigyelés, megfontoltság. Ráadásul mindkét „rendszerváltás” mögött ott húzódtak azok a nagy világszemléleti, ideológiai és prioritásbeli váltások, amelyek egy diplomata mindennapi kommunikációját igazán megnehezítik.
 Ezeket a folyamatokat nemcsak magyar és orosz szemszögből, hanem igazi regionális nézőpontból figyelhette s alakíthatta rendkívüli aktivitással, hiszen 2000-2004 között Csehországban volt Oroszország nagykövete, előtte és utána pedig Oroszország FÁK kapcsolatrendszerének építésében közreműködött külügyminiszterhelyettesi rangban, majd külön megbizottként. Egységben látni, egységgé formálni a közel-külföld és távol-külföld ügyeit, amelyek már a szóhasználatban is végtelenül messze kerültek egymástól, legalább olyan kemény feladat, mint az évszázadok óta tartó Kelet-Nyugat – Oroszország-Európa vitában állást foglalni; vagy legalábbis a vitázó felek között közvetíteni.
Márpedig Igor Szergejevics Szavolszkij harmadik magyarországi küldetésének, nagyköveti missziójának nem kisebb tétje volt, mint az, hogy Magyarország és Oroszország kapcsolatrendszerében zökkenőmentessé tegye a Kelet és Nyugat közötti orientációváltást. Világos volt számára, hogy Magyarország a rendszerváltás után egyértelműen a nyugati orientáció, az atlantista külpolitika mellett döntött, amelyet a NATO- és EU-csatlakozás intézményesített. Ugyanakkor, mint kiválóan képzett külügyér – egykori MGIMO-növendék – számára az még világosabb volt, hogy atlantista-politika sem létezik Oroszország-politika nélkül. Ehhez a sziklaszilárd elvi, sőt elméleti alapálláshoz gyakorlati muníciót is szolgáltatott az épp ekkor elhangzott magyar miniszterelnöki nyilatkozat: „Magyarország számára létfontosságú a kiegyensúlyozott, állandóan fejlődő viszony Oroszországgal”. E nyilatkozott mögött már nyilvánvalóan ott volt az a bizonyosság, vagy legalábbis annak a készségnek az érzékelése, hogy Oroszország ugyancsak nyitott a kiegyensúlyozott, állandóan fejlődő viszony kialakítására.
E szimmetria jegyében indult 2006 koratavaszán nagyköveti periódusa, amely valóban az áttörés időszaka lett. Túlzás nélkül állíthatjuk: ünnep mindannyiunk számára, ha csak felelevenítjük az ekkori történéseket. 2006. február 28. – Putyin elnök Magyarországra látogat, találkozik a magyar miniszterelnökkel, közjogi méltóságokkal. Március 1. A Nemzeti Múzeum dísztermében átadja a Sárospataki Református Könyvtárból elhurcolt könyveket. 2006. ősze: először emlékezünk együtt 1956 eseményeire – magyar és orosz történészek, értelmiségiek, kulturális személyiségek, közös levéltári kiállítással, könyvekkel, koncertekkel. 2007 nyara: Szaranszkban találkozik a finn, az orosz elnök és a magyar miniszterelnök, s közben, a fesztivál forgatagában Putyin elnök csárdást táncol egy szőke, hajdúsági magyar lánnyal. 2007 őszén Moszkvában, és 2008 tavaszán Budapesten ünnepeljük együtt az egyre nagyobb számban megjelenő oroszra fordított magyar könyveket: a nagykövet úr bőségesen idéz bármelyikből, legyen az Örkény vagy Kornai.
2006 áprilisában nagy cikket írt nagyköveti megbízatása első heteinek tapasztalatairól. A rá jellemző, mérlegelő-argumentáló hangvételben azt a kérdést teszi fel: nem túlzott optimizmus-e azt prognosztizálni, hogy a következő időszak a két ország kapcsolatrendszerében a visszafordíthatatlan és stabil együttműködés periódusa lesz? Most, bő három évvel az idézett előrejelzés megfogalmazása után kijelenthetjük: nem volt túlzott az optimizmusa. A két ország kapcsolatrendszerében visszafordíthatatlan folyamatok indultak el. Nem olyan ütemben, nem olyan kiegyensúlyozottan halad az együttműködés, ahogyan azt 2006-ban még bízvást lehetett remélni, de ennek okai nem csak a két ország kapcsolatrendszerében keresendőek. Azok a területek, amelyek fejlesztése csak rajtunk múlott: a tudomány, az oktatás, a kultúra – valóban a stabil kooperáció szférája lett. Ezt Igor Szergejevics Szavolszkij értő szakmai hozzáállása és megalapozott optimizmusa nélkül nem érhettük volna el.
Ráadásul, a szűkebb értelemben vett oktatási-kutatási területnek a számokkal kifejezhető – diplomások, nyelvvizsgások, publikációk mennyiségével mérhető – eredményén kívül van még egy mutatója, amely ugyancsak a közösen elért sikert jelzi. Az ellendrukkerek mellett, az Oroszországról elfogultan, negatívan vélekedők mellett „minden oldalon elég nagy azoknak a száma, akik őszintén törekednek Oroszország tárgyilagos megítélésére és értékelésére”.
Ez volt a közös célunk: a diplomáciai és a ruszista szakma közös feladata. Teljesítettük.
Köszönet érte, tisztelt Nagykövet úr! |
|
