A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna

Niederhauser Emil az évtizedek folyamán a magyar történetírás klasszikus alakjává emelkedett. Ha történészi teljesítményét röviden akarjuk összefoglalni, ha jelentőségét néhány szóban kívánjuk megragadni, ahogyan egy nekrológban illik, két dolgot kell kiemelnünk. Niederhauser Emil mint ruszista és mint általában Kelet-Európa kutatója olyan historiográfiai tudást hagyott ránk, amely nélkül a következő történész nemzedékek sem fognak tudni boldogulni. Alighanem ő volt az utolsó enciklopédikus tudású történettudós, aki utat tört az összehasonlító történetírás számára olyan időkben, az ötvenes évek második felétől, amikor azok a szerzők még a kötelező kánont fújták, akik később őt próbálták kioktatni „civil kurázsiból”. Elméleti teljesítménye Kelet-Európa történeti fogalmának kidolgozásában csúcsosodott ki. Kezdettől tudatában volt annak, hogy Kelet-Európa története nem a Nyugat „utolérésének” paradigmájában érthető meg. Elismerve és tisztelve más álláspontokat, a térség négy alrégióját különböztette meg társadalom-, gazdaság és eszmetörténeti tényezők alapján. Finoman a tudományon kívüli megfontolások birodalmába helyezte Közép-Európa spekulatív fogalmát. Niederhauser Emil nem volt soha kurzus-történész – és divatos történész sem. Utóbbi talán előbbi okán nem. Szerénységével is összefüggött, hogy fundamentális Kelet-Európa-történeteit, korai és inspiratív Kelet-Európa-koncepcióját még a történész közvéleményben is elhomályosították Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván, Ránki György, Szűcs Jenő munkái. Mi azért csendesen jegyezzük itt meg: a 20. század második felének magyar Kelet-Európa-koncepciói mind Niederhauser Emil köpönyegéből bújtak elő. Bármekkora legyen is teljesítménye, Niederhauser Emil sosem akart főnök lenni. Elég volt neki a történészség.

Már mai is nyilvánvaló az a veszteség, ami halálával a hazai történettudományt érte. De példaadó, mint tanítványai és kollégái hívták, Emil bácsi erkölcsi és tanári tartása. Természetesen ő is, mint minden formátumos történész, gondolkodó odaadta magát eszméknek, de nem cserélgette azokat politikai kurzusonként. Ahogyan fiatal történészként rálépett a történészi pályára, soha le nem tért arról. Személyes, családias beszélgetésektől a szakmai kollokviumokig sokszor meggyőződhettünk róla, hogy nem volt oka változtatni még a 40-es években kialakult történetfelfogásán. Rankéval vallotta, hogy „minden nép egyformán közel vagy távol van istenhez”. Ez a hitvallás különösen fontos volt egy olyan régió kutatójának és hűséges tanítványainak, akik a népek együttélését természetes élményként élték meg, s akik ezért mindig szemben álltak a hatalom részéről mindig megnyilvánult-megnyilvánuló azon törekvésekkel, amelyek a népeket, a különböző kultúrák képviselőit egymás ellen ugrasztották, illetve ugrasztják. Azon történészek közé tartozott - ne feledjük, a magyar, a német és a szlovák nyelv elsajátítása (később tucatnyi nyelvet tanult meg!) úgyszólván gyermekkora természetes velejárója volt Pozsonyban -, aki sohasem, tehát 1989 után sem dőlt be az „etnikai gondolkodás” semmiféle kihívásának. Következetes és hűséges maradt meggyőződéseihez és szokásaihoz. (Fiatal korától például Népszava-előfizető volt, s haláláig megmaradt az újság olvasójának.) Talán ebből is fakad, hogy Niederhauser Emil pályája egyáltalán nem volt egy diadalmenet. Niederhauser Emil későn lett docens, professzor és akadémikus. Skandalum volt a kandidátusi disszertációja: A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában. Pedig semmi különöset nem tett: szívós eltökéltséggel haladt a kelet-európai történelem komparatív vizsgálata útján. Minden nemzeti elfogultság, nacionalista pátosz és az internacionalizmusra hivatkozó bürokratikus megszépítés nélkül. Tehát a legtöbbet tette, mit történész tehet.

Niederhauser Emil akkor sem a könnyű utat választotta, amikor Habsburg-kutatásait folytatta, amelynek jelentőségét mind a mai napig itthon és külföldön a szakmai elismeri. Ellentétben napjainkkal, a 70-es években ez éppen hogy nem volt divatos téma, illetőleg, ami a hivatalosság számára nyűgnek és tűrtnek számított, éppen az tette Niederhauser Emilt az un. nagyközönség számára az egyik legnépszerűbb történésszé.

Niederhauser Emil soha nem akart más lenni, csak történész, és így nem is volt mással elszámolnivalója, mint a történelemmel. A történelmet azonban érzelemmel és alázattal szerette. És ezt az érzelmet mindenkire hajlandó volt kiterjeszti, aki hasonlóképpen viseltetik a história iránt. Innen az olvasók és tanítványok sokaságának szeretete és tisztelete. A debreceni egyetemtől ELTE BTK Kelet-Európa története tanszékéig, amelynek professzor emeritusa lett, akárcsak a Tudományos Akadémián, kollégák és tanítványok rendszeresen keresték meg évtizedeken keresztül szakmai és emberi problémáikkal, nemigen tudnánk említeni olyasvalakit, akin ne segített volna, ha tudott.

Ismerte a történész szakma rákfenéit is. Már a debreceni egyetemen is okokkal és következményekkel együtt magyarázta el annak okát, hogy miért bánt mostohán a hazai történetírás az egyetemes történetkutatással. E téren is idegen volt tőle a túlzott optimizmus, amit a történelemkutatás és oktatás mai állapota igazán pregnánsan visszaigazolt. Mondhatnánk, sajnos, de ő ezt a maga szellemes és szarkasztikus modorában természetesnek tartotta: Kelet-Európa nem szűnt meg, csak átalakult…Éppen az átalakulások megértése szempontjából fontos Niederhauser történészi öröksége, amelynek ápolását halála előtt is fontosnak tekintettük, most pedig ennek vállalása hivatássá emelkedik.

                                                                      Krausz Tamás - Szvák Gyula
                                                                     (Megjelent a Népszava 2010. március 29-i számában)