Hegedűs Nikolett, az ELTE BTK orosz szakos hallgatója 2010 októberében Varsóban az oroszul tanuló egyetemisták európai seregszemléjén kiérdemelte, hogy részt vegyen a 2011. novemberben Szentpétervárott megrendezett "világfordulóban". Ime hallgatónk beszámolója:
Személyesre sikerült beszámoló a МАПРЯЛ versenyéről
2010 októberében Pálosi Ildikónak köszönhetően az ELTE BTK-ról néhányan részt vettünk a МАПРЯЛ (Orosz Nyelvtanárok Nemzetközi Társasága) Varsóban rendezett versenyén, amit Európa oroszul tanuló ifjúságának szerveztek.
A finálén lengett a vörös lepel, ütemesen tapsolt a közönség, kiabáltuk minden továbbjutó nevénél, hogy „Молодцы, молодцы!”, én pedig bökdöstem a mellettem ülő Marcellát, hogy menjünk már ki, nekünk itt úgysem terem itt babér. Egy név olvasása közben elakadt a konferanszié, mi a szökési terven dolgoztunk, néha pofákat vágtunk és csak arra lettünk figyelmesek, hogy a többiek azt ismételgetik: „Niki, ez te vagy, menjél már ki!”. Hitetlenkedve felálltam, bárgyú vigyorral körbenéztem, az jutott az eszembe, hogy rémesen ki van nyúlva a kardigánom és pisilnem is kell. Szerencsére hamar elém állt a színpadon egy magas német-orosz lány, és eltakart. Így esett, hogy a varsói fordulóból véletlenül továbbjutottam a szentpétervári döntőbe.
Egy év úgy telt el, hogy tudomást sem szerettem volna venni az egészről, mert hát tőlem majd nyilván várnak valamit. Beszámolót a tanszéken, fényképeket a Facebook-on, eredményt a versenyen. Ha szóba került bárhol, kivert a víz.
Közben ösztöndíjjal kijutottam Krakkóba, így útlevelem csak az utolsó pillanatban, sürgősségi eljárással lett kész a vízumügyintézéshez. A vízum… mint egy Gogol novellában! Szeptemberben, miután a repülőjegyem már megvolt, kiderült, hogy hibás a meghívólevelem. Millió gyönyörűen megfogalmazott email után az oroszok azt írták, hogy inkább javítsam ki magamnak, ők nem értik, mit akarok, mi nem jó. Kijavítottam. Visszamentem a konzulátusra egyszer, kétszer, háromszor. Ilyen fénymásolat, olyan fénykép, ilyen biztosítás, miért nem olyan? után őrjöngve, az Andrássyt végighisztizve, anyukámnak sírva telefonálva feladtam egy időre az ügyintézést. Kezdtem hinni a regényeknek, amik az orosz bürokráciáról szólnak, azt hiszem, én is meg tudnám írni a magamét.
Egy héttel az indulás előtt, egy szerdai napon újra elindultam a követségre mindenféle dokumentumokkal, mosolygós, komoly, kiengedett hajú, illetve copfos fényképekkel, hárompéldányos másolatokkal, 10 napra kötött biztosítással felszerelkezve… ismét elém került az 1000út iroda minden turistájának kérvénye, aztán egy sosem látott ügyintézőhöz kerültem. Kedélyesen elcseverésztem a férfival, sürgősségin kértem a vízumot. Kacarászva kiadta a papírt, hogy akkor péntek délután várnak vissza az útlevélért. Kicsit mérges voltam magamra is, de rájuk is, hogy megint sürgősségin kell kérnem a dokumentumot, még jó, hogy ennyi pénzért péntekre kész lesz… de a csekk nem jött az ablak alatt, a férfi pedig már búcsúzkodott. Itt valami baj van. „Valamiről biztos lemaradtam, elég gyorsan beszél oroszul” és hasonló gondolatok keringtek a fejemben, amikor azt mondta, hogy „Maga orosszal foglalkozik, ingyen van.” Üres tekintettel, vörös arccal megköszöntem és arra gondoltam: „A meghívóban azt írták, a vízum az én költségem. Hú, ha erre fény derül, bevasalnak rajtam még valami kárpótlást is.” Letéptem a kaput és futni kezdtem az Andrássyn.
Indulás előtt információk és versenykiírás nélkül tettem még egy próbát, hogy megtudjam: akkor mit is várnak orosz oldalon tőlem, Hegedűs lustamagyaregyetemista Nikolettától. A varsói versenyből kiindulva felkészültem, hogy tőlem is várnak egykerekűt, száztagú zenekart, népviseletet, orosz felmenőket. Írjak – ne írjak? Mit szólnak majd, ha kiderül, hogy ez a magyar itt az utolsó héten kezd el készülni a majdnemEurovízióra? Kicsit megnyugodtam, amikor azt válaszolták, hogy ne idegeskedjek, „a versenyről pedig semmit nem fecsegnek ki”.
Már a gépen feltűntek más magyarok is. Ki ilyen, ki olyan számban jutott ki, esszéírás, dalolás…akkor most mégsem én vagyok Miss Hungary. Senki nem tudta, mire számítsunk. Még jobban megnyugodtam. Írtam haza, hogy minden rendben, senki nem tud semmit. Anyukám stílusosan oroszul válaszolt: „Ocseny haraso. Ja ljublju tyibja maja daragaja gyévocska.”
Összeszedtem valami betegséget még otthon, ami a verseny napján tetőzött. Azt hittem, meghalok…de legalább orosz földön. Írtam haza, mire azt a választ kaptam Anyutól, hogy „Ne szólj senkinek, még karanténba zárnak. Te léptél a kutya lábára? Két napja sántít.” Ezúton is köszönöm a pécsi lányoknak és Lizának, hogy szereztek nekem gyógyszert és legalább ők tartották bennem a lelket. Meg a buszsofőrnek is, amiért járatta a motort, míg a többiek körbejárták a Carszkoje Szelot, én meg a buszban aludtam.
A döntőbe tovább lehetett jutni esszéírással, valamilyen zenés műsorszámmal, kvízzel, történelmi-kulturális-irodalmi kérdések megválaszolásával. Maga a verseny, amin Péterváron részt vettünk, egy rövid dokumentumfilm alapján összeállított kérdőívből állt, két esszé megírásából, és a hat legjobb tanuló versenyzett tovább a finálén.
Sokszor a szervezők a lelkesedést jobban értékelték, mint a tényszerű tudást, szóval megérte aktívan részt venni minden programon – hihetetlenül nagy értékben szórtak szét például műszaki tárgyakat ajándék gyanánt a résztvevők között, akár egy szólásmondás, közmondás befejezéséért is lehetett valamit kapni. Itt is az ukránok és a fehéroroszok taroltak.
Egy kis érdekesség: a metróban találkoztunk egy férfival, aki azért jött oda hozzánk, mert széles vigyorral fényképezkedtünk a Lenin emlékművel a háttérben. Azt mondta, hogy mosolyogjak csak, mert itt az igen ritka. Aztán amikor kiderült számára, hogy magyarok vagyunk, örvendezni kezdett és megkérdezte, hogy ismerjük e "azt a híres dalt attól a híres zenekartól... a Gyöngyhajú lányt az Omegától? ÓÓÓ, az Omega...meg a Locomotiv!". Engem ez a zenekar egyébként üldöz: Lengyelországban ugyanilyen Omega fétisben élnek az emberek, de még a fiatalok is.
Nem lehetek elég hálás a szervezőknek a lehetőségért, hogy részt vehettem az első világfesztiválon. Megmutatták Pétervárat, kellemes és hasznos ismeretségeket köthettem, hiszen Endritől, a Moszkvában tanuló albán egyetemistától már most segítséget kaptam a kinti továbbtanuláshoz. Ugyanakkor csalódott is vagyok: a varsói versenyen sem csak oroszul tanulók vettek részt, mint mi, akik tanultuk a nyelvet, és akik sosem fogjuk felvenni a versenyt ukránokkal, kazahokkal, fehéroroszokkal, külföldre szakadt oroszokkal. Ennek ellenére népszerűbb már nemigen lehetne nálam Oroszország, egyértelmű, hogy eredmények nélkül is jó hírét viszem a rendezvénynek és Pétervárnak. Miután hazajöttem, szóba is került a barátaimmal, hogy jó lenne már nyáron visszamenni a fehér éjszakákra. Úgy tűnik, nem csak a szervezők, de Isten is úgy akarja, hogy minél hamarabb visszamenjek Oroszországba, ugyanis kiderült, hogy februártól ösztöndíjasként Moszkvában tanulhatok.
Hegedűs Nikolett
|
