2015. október 13-án Sheila Fitzpatrick, a világhírű ausztrál történész professzor, a szovjet korszak társadalom- és kultúrtörténetének jeles kutatója előadást tartott a Ruszisztikai Központban „Sztálin és a háború utáni antiszemitizmus” címmel.
Fitzpatrick professzor mintegy másfél évtizede már járt a budapesti ruszisztikai műhelyben. Azóta a Chicagoi Egyetem professor emeritája lett és most két hónapos európai „turné” keretében látogatott el ismét Budapestre előadást tartani legújabb monográfiája kapcsán.
Szűrszabó Nóra mesterszakos hallgató beszámolója:
A Ruszisztikai Központban a 2015-ben megjelent könyv (On Stalin’s Team: The Years of Living Dangerously in Soviet Politics) egyik fejezetének témájáról, a késői sztálini korszak (1940-es évek vége–1950-es évek eleje) antiszemitizmusáról beszélt Sheila Fitzpatrick. Az előadás fő kérdése az volt, hogy ebben a korban miért volt nagyon erős az antiszemitizmus a Szovjetunióban? A válasz körvonalazását három alkérdés felvázolásával, kifejtésével és megválaszolásával segítette elő. A három téma a következő volt: 1. Miért volt népszerű és kapott egyre nagyobb teret az antiszemitizmus? 2. A második világháború után miért épül be az antiszemitizmus a párt politikájába? 3. Miért szakít szinte azonnal a felső vezetés Sztálin halála után ezzel a politikával?
Az antiszemitizmus erősödésének okai között a professzorasszony megemlíti az 1930-as években kialakult új határokat, amelyek következtében kb. 2 millió zsidó identitású lakos került a Szovjetunió területére, valamint az 1941-es megszállás idején sokan ide menekültek, zsidó többségű területeket hozva létre. A Szovjetunióban 3%-ról 5%-ra nőtt a zsidó népesség aránya, a társadalom felsőbb rétegeihez tartozók között pedig ennél jóval magasabb volt az arányszám.
A háború utáni években a párton belül is megerősödött az antiszemitizmus, aminek hátterében leginkább Sztálin állt, aki nyílt felszólalásaiban az antiszemitizmus ellen foglalt állást, ugyanakkor privát beszélgetések során megengedett magának antiszemita megjegyzéseket. A sajtóban is indirekt módon jelent meg az antiszemitizmus. 1948-ban, elnökének halála után feloszlott a Zsidó Antifasiszta Bizottság, amely a zsidó érdekképviselet „minisztériumaként” működött. Ugyanebben az évben letartóztatták Molotov zsidó származású feleségét, Polina Zsemcsuzsinát, amely Sztálin Molotovba vetett bizalmának megrendüléseként is értelmezhető. Az antiszemitizmus 1952-ben csúcsosodott ki, ebben az évben zajlott a (zsidó) orvosok pere, akiket szovjet vezetők elleni merényletekkel vádoltak.
Sztálin 1953. március 5-én meghal, három héttel később bejelentik a sajtóban, hogy elengedik a bebörtönzött orvosokat. Ez a döntés nagy ellenszenvet váltott ki a vezetőkkel szemben. Az új vezetők közül senki sem akarta vállalni a felelősséget a korábban elkövetett hibákért, mindenért Sztálinra hárították a felelősséget. A felső vezetés ellenezte Sztálin antiszemita törekvéseit, azonban néhány felszólaláson, ellenvetésen kívül mindenki csupán „csendben” utasította el.
Összességében Sztálin az antiszemita kampányt ellenségei eltávolítására használta. A párt többi vezetője rosszul mérte fel lehetőségeit, próbált kivárni és mindaddig fenntartani az egyensúlyt, amíg Sztálin közelinek remélt halála be nem következik. Azonban elszámolták magukat és „egy olyan szellemet/dzsinnt engedtek szabadjára az antiszemitizmus képében, amelyet már nem lehetett visszazárni a palackba”. Az előadása végén a hallgatóság kérdései következtek, amelyekre Fitzpatrick professzor asszony kimerítően válaszolt.
|