A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna

Az alapszituáció: 1948-ban Sztálin és kultúrminisztere, Zsdanov meghívja a Kremlbe a kor két világhírű zeneszerzőjét, Szergej Prokofjevet és Dmitrij Sosztakovicsot, hogy ideológiailag felkészítsék őket az éppen zajló zenei pártaktíva üléseire. Mint kiderül, az irodalom, és a képzőművészet már átesett a hasonló kötelező változtatásokon, fegyelmezéseken, már csak a zeneművészet maradt csak hátra.

A színpadképet és a jelmezeket Bukta Imre képzőművész tervezte. A színpad berendezését négy darab szék és egy zongora képezi, de ha akarnánk, sem tudnánk megfeledkezni az óriási szigorú Sztálin arcképről, amely az előadás folyamán végig a nézőre bámul. A megregulázó hangulatot erősíti az 1940-es évek híres propaganda plakátja, rajta a „Не болтай!” (Ne fecsegj!) felirat, és a szigorú munkásasszony, aki csendre int. Ez a plakát mintha az egyik falról a másikra vetítődne kinagyítva, mintha egy kis ablaknak a fénye vetítené a túloldalra a képet, és valaki folyamatosan figyelne bennünket az ablak mögül. A zeneszerzők szerepük szerint rendkívül éberen odafigyelnek minden mondatra, megválogatják szavaikat, hiszen jól tudják, hogy – bár ekkor már túl vagyunk a sztálini terror legvéresebb évein – semmi garancia nincs arra, hogy épségben távozzanak egy ilyen találkozóról. Egészen egyértelmű volt ugyan, hogy a beszélgetéseket lehallgatják, mégis groteszk és humoros meglepetésként élte meg a néző, amikor Sztálin visszajátszatta felvételről az újonnan szerzett „közös művet”. 

Sztálin jellemét zseniálisan hozza Gáspár Sándor. A vezér alakja a tekintélyes arcképpel jól egyensúlyoz a szimbolikus és a realisztikus határán. Ha egy-egy pillanatra kezdenénk közelebb érezni magunkat hozzá, szeszélyességével azonnal újra félelmetessé és hatalmassá válik. Nincs szüksége arra, hogy hatalmát harsánysággal vagy hirtelenséggel bizonyítsa, nem úgy mint Zsdanovnak, akit Kuna Károly alakított. Remekül érzékelteti Kuna a főtisztből lett kultúrpolitikus frusztráltságát, ahogyan sokszor és váratlanul hisztérikusan felröhög, artikulálatlanul ordít, rohangál – szörnyen irritáló alak. A drámai feszültséget gyakran oldja a fali képek mögül előkerülő alkohol, vagy épp ellenkezőleg, fokozza. A vendégek épségét féltjük a rájuk erőszakolt vodka miatt – az öreg és betegeskedő Prokofjevet olyan hitelesen alakító Derzsi Jánost magát is egy kicsit. Prokofjev alakja visszahúzódó és simulékony, ugyanakkor nem fél finom iróniát használni sem a párt vezetőivel, sem önmagával szemben. Sosztakovics – László Zsolt alakításában – fiatal és vehemens zeneszerző, aki megpróbál kiállni a művészet szabadsága mellett, de ezzel együtt egy esetlen figura.

            A művészet és a hatalom viszonyát próbálja meg tisztázni a darab: hogyan akarja a hatalom rátenni a kezét a művészetre és korlátozni a szabadságában. A végkicsengés az, hogy a művészi tehetség és művészi érzék független, és nem rendelkezhet fölötte olyan, akinek nincs a birtokában. A darab végén úgy tűnik, a művészet győzedelmeskedett. Egyelőre.