A Fortocska Galéria 2015 szeptemberében nyílt kiállítása, "A ruszisztika mesterszak színe-java" megihlette Kvász Ivánt.
Fiókák
Mindig röhejesnek, mert iskolásnak és túlontúl amerikaisnak tartotta a különféle osztálytablókat, aztán egyszer csak egy folyosónyi portré meredt rá, amikor gyanútlanul bement a munkahelyére. Ha már beléjük botlott, hát megnézte őket, az új szak, a ruszisztikai mesterszak első négy évfolyamának végzőseit. Ismerős arcokat fedezett fel, mind tanítványa volt, sokat közülük régen nem látott.
Furcsa volt így, kimerevítve és felnagyítva viszontlátni őket, de akárhogy is spannolta magát, nem fogta el semmilyen diszkomfort érzés. Bizony jó volt ránézni az elsőre, de még az utolsóra is. És ahogy lépegetett bámulva előre,egyszerre csak feléledtek a „kincstári” (hisz legtöbbjüket az államvizsgán kapták le) fotók. Emlékek, történetek jöttek elő, személyiségek elevenedtek meg.
Az első érzése az volt, hogy miből is lesz a cserebogár. Ezek a fiatalemberek decensen néztek vele farkasszemet, pimaszul fiatalok és magabiztosak voltak, öröm és megelégedettség sugárzott az arcukról. Hisz elvégezték a ruszisztika szakot!
Pedig Hirsch Jenő az elején, ha a felének adott volna erre esélyt. Olyan tudatlanul estek be a ruszisztikába, hogy az már fájt, bár meglepődni neki kellett volna a legkevésbé, hiszen ő találta ki, hogy – horribile dictu - akár spanyol alapszakos is bekerülhessen. Így viszont kissé (vagy akár nagyon is) ismerethiányos, de igen színes társaság, megannyi autonóm karakter került össze egy-egy évfolyamon. Volt ott szende, szundi, morgó, de tudor is bőven, Hófehérke azonban egy se akadt közülük és ezt nagyon tudta értékelni. A kényeske-fényeske típustól megkímélte a sors.
Most fedezte fel csak igazán, hogy ezek jó arcú fiatalok. Még talán jól is érezték itt magukat – legalábbis ezt jött le a tablóról. Amin felettébb elcsodálkozott, hiszen ő maga a legjobb tehetsége szerint igyekezett megkeseríteni az életüket. Amire biztos receptje volt: Szűcs Jenőt feladni az első órára. Csupán csak a miheztartás végett. Ha ugyanis ezek után is kitartanak, akkor lehet, hogy mégis lesz belőlük valami. Egyébként válogatott kínzási eszközöket használt, úgy minta „kiosztmányok” műfaját, egymás (le)pontoztatását, és kiselőadásokatminden mennyiségben, nagy bibliográfiákkal. Ráadásul időnként még órán kívül is – amelyek persze, mindig tovább tartottak - elbeszélgetett a hallgatóival, ami biztos nagyon hiányzott nekik.
De tűrték. Csakazértis. Majd én megmutatom ennek a seggfejnek (jó, lehet, hogy nem ezt epitethonornanst használták), hogy nem vagyok olyan hülye, mint, amilyennek néz engem. Hirsch soha nem tudott szabadulni attól a kényszerképzettől, hogy a téma iránti érdeklődésen kívül éppen a bizonyítási kényszer volt a legfőbb motivációjuk. Persze, nemcsak neki és kollégáinak, de önmaguknak is meg akarták mutatni. Volt egó, önbecsülés óriási adagban, még jó, hogy társult hozzá kitartás, munkabírás és ügyszeretet is.
És jópofaság. Hirsch maga is sztorizott eleget (vagy annál is többet), de az igazán maradandóak a hallgatói beköpések, az un. „rudicizmusok” voltak, amelyek a tanítás zárt kereteit sikerrel feszegették. Hirsch már három és fél évtizede művelte ezt a mesterséget, de még neki is tudtak meglepetést okozni.
Egyikük biztos mazochista lehetett, mert amikor kettest kapott tőle a félév végén, akkor őt kérte fel témavezetőjének, majd kitűnőre diplomázott. Jó páran voltak, akik a sikertelen felvételi után sem adták fel és többször is megpróbálták. Tisztelet érte. De akadtak olyanok is minden évben, akik megszabadulni nem tudtak sehogy sem a ruszisztikától: ők a doktori iskolában folytatták. Lett a szakon manikűrösből ruszisztikai ügyvivő szakértő, angol tolmácsból orosz filozófiatörténész, vagy,hogy a reciprok életpálya modellt is felvillantsuk: ruszisztikai mesterből lótenyésztő vállalkozó.
Mind egyformán elégedetten nézett le volt tanárára a falról.És csodák csodájára Hirsch ugyanígy érzett. Hiszen a ruszisztika által felnevelt fiókák voltak. Az övéi (is). Nem sasfiak ugyan, de ő sem volt egy Napóleon. Sokkal inkább szabad madarak, akik kirepültek a tanszéki fészekből, ki tudja merre véve az irányt. Talán a nagy mágus vaskalitkája, talán a határtalan égbolt felé.
Kvász Iván
|
