|
A Ruszisztikai Központ egyik legnépszerűbb és bevált módszere az ismeretterjesztésre és nyelvoktatásra az orosz kultúráról orosz nyelven készült filmek vetítése. A Ruszisztikai Élménynapok során többször is előkerült az ortodox vallás témája, és annak helyzete Oroszországban és a Szovjetunióban, különösen a második világháború alatt. Ehhez a témához egy tökéletesen kapcsolódó filmet volt alkalmunk megnézni, a Pópa című 2009-es filmet.
 A rendező Vlagyimir Hotyinyenko, aki Szverdlovszkban (mai nevén Jekatyerinburg) szerezte a diplomáját, és a szverdlovszki filmstúdióban kezdte munkásságát is. Dolgozott Nyikita Mihalkov több filmjén rendező asszisztensként. Véleményem szerint erősen érezhető Mihalkov hatása a Pópa képi világán és hangulatán egyaránt. A komor és a derűs, az elszomorító és a reményt adó jelenetek kontrasztja és váltakozása nagyon hasonló a Napszúrás című film képi világához. Bár egy idősíkon játszódik a Pópa története a Napszúrás két idősíkjával ellentétben, de a feszültség így is magával ragadja a nézőt. Nem a múlt és a jelen közti különbség hozza létre a feszültséget, hanem a háborús helyzetből fakadó állandó bizonytalanság és a rettegés a veszteségtől. Valamint szerintem meglepő a hasonlóság a két filmben a patetikus jelenetek és az idilli vidéki tájképek tekintetében.
A főszereplő, Alekszandr atya maga a megtestesült jóság, tökéletes képét adja az ortodox atyának, aki segít az elesetteken, a bajba jutottakon, és az ártatlanokon, a gyermekeken. A történet elején megkeresztel egy zsidó lányt, aki az Éva keresztnevet kapja. Éva családja meghal a háborúban, így követi Alekszandr atyát a pszkovi járásba, ahol az atya az egyház felsőbb vezetése által rászabott küldetést teljesít. A náci német megszállás alá került területeken újra kinyitják a templomokat, és rendeltetésüknek megfelelően újra szertartásokat tartanak bennük. Mivel az egyház az újraindult működését a németeknek köszönheti, felmerül a hazaárulás problematikája. Valamint, hogy a jótevő atya az egyház vagy a haza szolgálatában áll-e inkább.
A választ, úgy gondolom, megkapjuk a film befejezésében. Miután a Vörös Hadsereg visszafoglalta a megszállt területeket, minden egyházi személyt elhurcoltak, aki a megszállás ideje alatt aktívan foglalkozott a vallással, így Alekszandr atyát is koncentrációs táborba viszik. Azok az emberek hurcolták el őt, akik ugyanahhoz a néphez tartoztak, akiket az atya szolgált. Hiszen – szerintem – az atya a számára járható, Istennek is tetsző úton haladva a nép javát akarta szolgálni, az emberiség javát. Úgy gondolom, mindenképp meg kell említeni a krisztusi hasonlóságot, miszerint nem csak az örökbefogadott zsidó árvákért, hanem minden ártatlan emberért kész volt meghalni az atya. Csak a film legvégén tudjuk meg egy jövőbeni jelenetből, hogy a háborút túlélte ő is, és a gyermekei is.
Véleményem szerint ez a film túlságosan idilli képet ad a háborús időkről. Beszivárognak a filmbe megrázó helyzetek, az erőszak és a meggondolatlan, vagy épp bosszúból elkövetett gyilkosság is. Viszont erős a mihalkovi hatás, ami miatt könnyedebbnek érezzük a filmet, mint azt a téma indokolná. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy voltak olyan csodatevők azokben a szörnyű időkben is, akik reményt tudtak adni az embereknek a reménytelenségben.
Puskás Anita
|
