A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna

Doktor Stella Barbara beszámolója:

Mélyrepülés az orosz kultúrában

     Immár másodjára is ellátogattam egy 10 hallgatóból álló csapattal az Urál szívébe, Jekatyerinburgba, hogy részt vegyünk az Uráli Föderatív Egyetem által szervezett tavaszi iskolában, amiben az első kiutazás alkalmával még nem volt részem. Naivan azt gondoltam, hogy sok újdonságot nem tartogathat számomra ez a kellemesen csúnya indusztriális város. A szem hamar hozzászokik a gyárkémények látványához és a panelrengeteghez, aztán pedig könnyen megtalálja a város romantikáját az apró részletekben. Ez az önkéntelen hozzáállás abból ered, hogy az embert csekély esztétikai élmény éri, így képes aztán egy igényesen megtervezett étlapnak is megörülni. Az utazás mindig nagy nyűg, főleg, ha este indulunk, hiszen másnap reggelre érkezünk meg, amit csak az Aeroflot lazacos szendvicse képes megszépíteni. Jekatyerinburgban ezúttal főleg gasztronómiai tapasztalattal lettem gazdagabb. A társaság egyik erénye, hogy nagyétkű. A legfinomabb tradicionális orosz falatokhoz a Belmeszi nevű étteremben jutottunk, melynek visszatérő vendégei lettünk.

     Ami igazán újdonság volt számomra, az a 2015-ben nyílt Jelcin Központ, s annak múzeuma, ahol egy izgalmas, interaktív, politikatörténeti kiállításon vettünk részt. Ez alkalommal végre a Ganyina Jamához is eljutottam, ahol olybá tűnt, mintha egy gombnyomásra működő, robotizált idegenvezetőt kaptunk volna, illetve a cári múzeumot is megtekinthettük, melynél pont az előbbi idegenvezető típus ellentétét hallhattuk. Nem csupán múzeumi élmény, de csalódás is ért. A bakancslistámon előkelő helyet foglalt el a város avantgárd gyűjteményének magamba szippantása, ám az alkotásoknak otthont adó épület sajnos felújítás alatt áll, így ez elmaradt. A kulturális barangolások mellett az igazi országismereti mélyrepülést mégis a hétköznapi tapasztalatok adták. Ilyen volt, amikor a városban sétálva, egy idősebb bácsi megörülve annak, hogy magyarok vagyunk, határozott fogalomzavarral azt állította, hogy milyen jó is volt, amikor az oroszok vígan éltek együtt a magyarokkal a Szovjetunióban. Vagy amikor a TV-műsorokat nézve ráakadtunk egy gyöngyszemre, ami azt firtatta, hogy temessék el vagy ne temessék el Lenint, majd megkérdezték az utca emberét arról, hogy ki is volt Lenin. A válaszadók között az ment ritkaság számba, ha valaki tényleg mondott valamit. Ez rögtön eszembe idézte a Ludwig Múzeum pár évvel ezelőtti állandó kiállításának, a Lenin forog a sírjában című alkotását, amely lényegében annyiból állt, hogy egy kartondobozba vetített Lenin-képet forgattak. Tényleg van létjogosultsága...

     Maga a tavaszi iskola a Verhnyaja Sziszerty melletti tó partján volt, gyönyörű természeti környezetben, ahol az orosz bánya kihagyhatatlan élménynek bizonyult.Valahogy az volt a tapasztalatunk, hogy a legtöbb orosz valamiért egészen jó hanggal rendelkezik, vagy legalábbis az éneklés szeretete náluk általánosabb, mint nálunk. Az iskola legnagyobb meglepetése így nem az előadássorozat tartalma volt, hanem a kulturális program részét képező tanári performansz, ami kellő gyakorlással még egy operettszínházban is helytállt volna. Az egyik legnagyobb izgalmat a hazautazás okozta sokunknak, pontosabban a Jekatyerinburgból Moszkvába tartó repülőút, ugyanis a pilóta nem kapta meg a leszállásra való engedélyt a Seremetyevón, így kénytelen volt újra a magasba emelkedni. Néhány lányon kissé úrrá lett a pánik, mások gyomrán pedig a gép hullámvasutas mozgása fogott ki. Mivel mellettem még két másik lány szaktársam ült, úgy éreztem magunkat, mint a három nővér, hogy sosem fogunk eljutni Moszkvába. Már hallottam is Olga biztató szavait a fülemben: „Ó, én édes testvérkéim, a mi életünk még nem fejeződött be! Élni fogunk!” – Ám ez a hang szerencsére csak Nóritól eredt, amely a földre szállásunkat kísérő gyenge taps közepette hangzott el.