A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna

A filmet Farkas Ádám doktorandusz választotta be a programba, így ő vezette fel a vetítést, sok érdekes adalékkal segítve a ráhangolódást. Erre szükség volt, mert a film ritmusa nagyon eltér attól, amihez a mai közönség hozzá van szokva. Az egyik fiatal néző ezt így fogalmazta meg frappánsan: „Az első hetven percben lementem alfába. Aztán ráéreztem a film ízére, és nagyon, nagyon tetszett. Még egyszer meg fogom nézni. És a regényt is elolvasom.”

A lassan hömpölygő, vizuálisan nagyon erős alkotás nem hordozza magán a látványos sci-fik jellegzetes formai jegyeit, leszámítva talán azt, hogy (majdnem) az egész történet egy űrállomáson játszódik. Talán éppen emiatt nem tetszett Stanislaw Lemnek, az eredeti regény szerzőjének. Andrej Tarkovszkijt, a rendezőt azonban a Solaris történetében nem a műfaji sajátosságok, hanem az a gondolati mag ragadta meg, hogy vajon lehet-e normális életet élni, ha az ember tele van bűntudattal és lelkiismeret furdalással korábbi tettei és gondolatai miatt. Tehát végső soron a Solaris film változata egy nagyon letisztult szembenézés-történet, sok olyan „üresjárattal”, ahol a nézőnek nincs más dolga, mint gondolkoznia a látottakon. A film nem kínál fel válaszokat vagy feloldozást, hanem egy izgalmas kérdőjellel zárja le önmagát: az utolsó képsorok megkérdőjelezik azt a narratívát, amiben a film egészen addig haladt.

A film hatása hosszan tartó, ha valaki magába engedi, akkor életre szóló élményt jelenthet.